http://www.levonnaxagah.blogspot.com/

http://www.payqar.org/

http://www.levonforpresident.com/

A NÉPIRTÁS, A MEC JEGHERN A HARMADIK ÉVEZREDBEN IS FOLYTATÓDIK

YAŞASIN YA MESUT TARIF BATI ERMENISTANI IMPARTORLUK! KUDUZ KÖPEK CANI TÜRK ORTADAN TOZ OL! ALÇAK IŞGAL TÜRK KUVVETLERI YOK OL!

http://thekingdomofthewesternarmenia.blogspot.com/
http://poststampsofkingdomofthewestarmenia.blogspot.com/
http://armenianbookintheworld.blogspot.com/
http://tureccy-mordercy-ormianska-gehenna.blogspot.com/
http://armeniankingdom-nagyhercegversek.blogspot.com/
http://armenianmonarchistsparty.blogspot.com/
http://armeniankingdom--greatprince.blogspot.com/
http://aghasi-yesayan.blogspot.com/
http://prince-aghasi-yesayan.blogspot.com/
http://oss-zvezda.blogspot.com/
http://qaxaqakanhetapndumevkalanq.blogspot.com/
http://www.thekingdomofthewesternarmenia.blogspot.com/
http://www.poststampsofkingdomofthewestarmenia.blogspot.com/
http://www.armenianmonarchistsnews.blogspot.com/
http://www.armenianbookintheworld.blogspot.com/
http://www.tureccy-mordercy-ormianska-gehenna.blogspot.com/
http://www.armeniankingdom-nagyhercegversek.blogspot.com/
http://www.armenianmonarchistsparty.blogspot.com/
http://www.armeniankingdom--greatprince.blogspot.com/
http://tureccy-mordercy-ormianska-gehenna.blogspot.com/
http://www.aghasi-yesayan.blogspot.com/
http://www.prince-aghasi-yesayan.blogspot.com/
http://www.oss-zvezda.blogspot.com/
http://www.qaxaqakanhetapndumevkalanq.blogspot.com/
http://www.greatprincerolandvonbagratuni.blogspot.com/

NÉMET KÖNYV AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI.RÓL ÉS SZERZŐJE

A török kutya, a perzsa macska, és az orosz hiéna színre lépnek

Timur birodalmának a szétesése után, a perzsák és a törökök, majd az oroszok is hosszú évtizedeken keresztül marakodtak Örményországért, aminek a kárát mindig csak az örmények szenvedték. „De miként a lengyel — írta száz évvel ezelőtt György Aladár (György Aladár: A Föld és népei. Budapest, Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1904. III. köt. 54. old.) —, az örmény is makacsul hisz a politikai föltámadásban s feledvén, hogy az orosz sokkal veszedelmesebb ellenfele, kész velük szövetkezni a gyenge török ellen.“ Majd később hozzáteszi (György: A Föld... id. mű 55. old.): „Mindamellett az örményeknek nagy előnyük van a hasonsorban leledző zsidókkal szemben azért, mert régi hazájukban nemcsak politikai, hanem egyházi központjuk is megmaradt s ez a világszerte szétszórt örmények között erős kapcsot képvisel. Az ecsmiadzini patriarcha, az örmény-katholikusok pápája, valóságos politikai hatalommá vált.“ Ennyi György Aladártól.

EGY GÖRÖG KIADVÁNY A TÖRÖK ÖRMÉNYIRTÁSRÓL

Az elmúlt száz év alatt azonban éppen a fordítottja történt meg annak, amit György Aladár kimondatlanul sejtetett: a zsidóságnak sikerült visszatérnie az őshazájába, helyreállítania és megszilárdítani az állami szuverenitását, miközben az örménység jelentős része –– az atatürki–sztálini genocidumok nyomán –– elpusztult, vagy pedig száműzve lett a saját hazájából, amely azóta is törvénytelen megszállás alatt senyved. Erről később még bőven esik szó.

Az állandó háborúskodást Örményországért — aminek szenvedő alanya a lakosság volt — az 1555-ös, 1590-es, és 1639-es török–perzsa békekötések zárták le, melyek ismét háromfelé szakították Örményországot. Az első háború ürügye az volt, hogy Törökország és Perzsia uralkodóit vallási különbségek választották el egymástól: a sah síita volt, míg a szultán szunnita. I. Vad Szelim (1512—1520) szultán meg akarta büntetni az »elhajló« I. Iszmaíl (1501–1524) sahot, és ezért 1514-ben megtámadta Perzsiát.

A döntő csatára a Csaldirán–síkságon, Kurdisztánban került sor és a törökök csúnyán tönkreverték a perzsa sereget. Ennek eredményeként a törökök az eddig valóban teljesen független Dzsulkadír nevű kurd államot is annektálták, és a török–perzsa határvonal ezzel gyakorlatilag véglegesült. (Reychman, Jan: Dni świetności i klęski Turcji. Warszawa, Wydawnictwo «Książka i Wiedza», 1962., 54. old.)


A NÉPIRTÓ TÖRÖK TERRORISTA VEZÉREK BANDÁJA — AZ ÖRMÉNYEK TÖMEGES KEGYETLEN KIIRTÁSÁT ELRENDELŐ TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK, ÉLÉN A HARAMIA MUSZTÁFA KEMÁLAL (TOLVAJNÉVEN “ATATÜRK”)

Az újabb háborút I. Fenséges Szulejmán szultán (1520––1566) indította. Elfoglalta egész Kelet-Örményországot, majd 1534-ben eljutott egészen Bagdadig. I.Tahmászp sah (1524––1576) békülni akart, ezért kincsekkel megrakott népes küldöttséget menesztett Konstantinápolyba. A halála után azonban ismét kiéleződött a helyzet és rövidesen háborúra került sor. A törökök elfoglalták Örményországot, de a Hamza királyfi vezette perzsa sereg sorra megverte őket.

A békére végül 1590-ben sor került, melynek eredményeként Perzsia átengedte a törököknek Sirvánt és Georgiát, de megtartotta Örményország jelentős részét. I. Nagy Abbász (1587––1629) sah azonban nem nyugodott bele birodalma fogyatkozásába és most ő indított háborút, melynek során tönkreverte I. Musztafa szultán (1617––1618) csapatait.

1618-ban Törökország már valamennyi, Perzsiától sunyi módon elrabolt területet bánta, beleértve Bagdadot is. A perzsák nekikezdtek az örmények deportálásához, és ennek eredményeként jöttek létre India területén az örmény kolóniák. IV. Murád (1623––1640) újabb hadjáratot indított a perzsák ellen, melynek során elfoglalta Davrizt (ԹԱՎՐԻՍ, ma Tebriz), Jerevánt (ԵՐԵՎԱՆ) és Bagdadot. Ezt követték a XVII. század végén kezdődött végeláthatatlan orosz–török és orosz–perzsa háborúk, amelyeket –– most csak a fontosabbakat említem — a Turkmancsaji Béke (1804), majd az 1813-as Gjulisztáni Béke, az Akermani egyezség (1826), és az Adrianopoli Béke (1829) zárta le, és ennek nyomán Kelet-Örményország északi területe –– a mai Örmény Köztársaság, Karabah Hegyvidék Köztársaság, Georgiai Köztársaság, Csecsen Köztársaság, Dagesztán, és »Azerbajdzsán«, valamint a Törökország által törvénytelenül megszállt Garszi (Karszi) Örmény Királyság –– végleg az Orosz Birodalom részévé vált. E háborúk alatt az örmény fejedelemségek és királyságok minduntalan gazdát cseréltek.


AZ ÖRMÉNY NEMZETI FELSZABADÍTÁSI HARC PLAKÁTJA

A törököknek még csupán egyetlen egyszer sikerült felülkerekedniük a perzsák fölé: amikor Asraf sah (1725––1729) uralkodása idején Perzsiában belső válságra került sor, III. Ahmed szultán (1703––1730) az oroszok egyetértésével, rövid időre elfoglalta egész Örményországot és Irakot. De a perzsák kihasználták a Törökországban 1730-ban kitört janicsár–zendülést, amely jelentősen meggyengítette a szultánt és ezért III. Ahmed utóda, Nadír sah (1736––1747) igen komoly haderővel betört Törökországba és nagyon véres harcok nyomán visszafoglalta a III. Ahmed által elveszített területeket. Eközben 1722-ben Örményországban törökellenes felkelés tört ki, amelyhez még a lengyelországi és erdélyi örmények is csatlakoztak és velük együtt sok-sok, az Örményekkel szimpatizáló magyar és lengyel hős bizonyitván a magyar-lengyel-örmény barátság és összefogás erejét. Az örmények elfoglalták Hegyi Karabahot, Szjunik Királyságot és egyesültek a 40.000 főnyi grúz hadsereggel.


“AZ ÖRMÉNY GOLGOTA” — A BÉCSI MECHITARISTA ATYÁK GONDOZÁSÁBAN KÖZREADOTT KORABELI ÖRMÉNY KIADVÁNY A NÁCI TÖRÖK BANDITÁK ÁLTAL ELKÖVETETT SZÖRNYŰSÉGES NÉPIRTÁSRÓL.

Az opportunista orosz lavírozás azonban eleve kudarcra ítélte a grúz-örmény összefogást. Az oroszok most sem mertek nyíltan ujjat húzni sem a törökökkel sem a perzsákkal, így mind az örmény mind pedig a grúz függetlenségi törekvések most is eleve bukásra voltak ítélve.

A Törökország számára súlyos balkáni helyzetre való tekintettel, I. Mahmud szultán (1730–––1754) kénytelen volt 1736-ban a perzsákkal békét kötni, amelynek során a vitatott területek végleg visszakerültek Perzsiához és ezzel, de facto keményen konzerválódott Örményország és Kurdisztán szégyenteljesen máig tartó természetellenes kettészakítása, megszállása, ami később csak továbbragozódott és sajnos három-, négy-, majd öt-felé szakítássá és megszállássá változott. Ezt követően újabb török–perzsa háborúra már nem került sor. Viszont a török és a perzsa gyengeség láttán, most az oroszok léptek színre.

Az első orosz-török háború 1676-ban még Közép-Kelet-Európában kezdődött, amikor a lengyel hatalom ellen fellázadó Pjotr Dorosenko ukrán hetman előbb megadta magát a törököknek, majd a lépését meggondolta és elismerte Moszkva fennhatóságát. Ekkor komolyabb harcokra még nem került sor, mert III. Fjodor orosz cár (1676––1682) Lengyelországgal háborúzott, IV. Mohamed török szultánt (1648—1687) pedig a Habsburgok elleni, egyébként balul végződött [Kara Musztafa nagyvezír (1655––1683) Bécs ostrománál, majd Párkánynál, 1683-ban III. Sobieski János lengyel királytól (1674––1696) iszonyatos vereséget szenvedett] hadjárat előkészítése kötötte le.


AMERIKAI KÖNYV AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI.RÓL

Az első orosz–török háborút a krími Bahcsiszerájban 1681-ben megkötött békeszerződés zárta le, melynek értelmében a Boh és a Dnyeper folyók közötti terület „örökké“ üres marad, azt benépesíteni nem szabad. (Bazylow, Ludwik: Historia Rosji. Wrocław — Warszawa — Kraków — Gdańsk — Łódź, Zakład Narodowy imienia Ossolińskich Wydawnictwo, 1985., 168. old.) Az oroszok eleinte ódzkodtak a törökök elleni háborútól, legalábbis akkor, amikor — az 1686-ban Moszkvában megkötött lengyel–orosz békeszerződés szerint — a lengyelek oldalán kellett volna hadba lépniük a Kutyák ellen. Ezzel szemben ők inkább a kétes krími kalandba bocsátkoztak, és ezzel gyakorlatilag kezdetét vette Oroszország mind nagyobb bélpoklos étvágyát okozó dél–keleti terjeszkedés, amelynek során fokozatosan újabb és újabb idegen népeket igázott le, független országokat erkölcstelenül kebelezett be, és napjainkig változatlan formában fennmaradt kegyetlen gyarmati sorsra kárhoztatott.

Az Oroszországhoz való csatlakozás híveként ismertté vált VI.Vahtang (1719—1723) perzsa függőségben lévő Kartli (ՔԱՐԹԼԻ, Kelet-Georgia, საქართველოს) királya, segítséget kért Nagy Pétertől, hogy Georgia teljesen elszakadhasson Perzsiától. Az oroszok jelentős szárazföldi és tengeri erőket vetettek be, és a Kaszpi-tenger nyugati partjain nagy területeket foglaltak el, köztük Derbent városát, majd az örmény Bakut (ԲԱՔՈՒ), ahol VI. Vahtang (ՎՐԱՍՏԱՆԻ ԱՐՔԱ ՎԱՀՏԱՆԳ Զ) király hadaival együtt, örmény felkelők siettek az oroszok segítségére.

Az Azovi-tenger partját az oroszok 1696-ban foglalták el, és azon nyomban Taganrogban egy óriási erőd építéséhez fogtak hozzá, amely később kiinduló bázissá vált a kaukázusi és a kaukázusontúli népek elleni végeláthatatlan és kegyetlen népirtó háborúk során. Bár I. Nagy Péter (1682—1725) cárt eleinte az évekig tartó svéd háború kötötte le, elsőnek ő támadta meg Perzsiát és ezzel gyakorlatilag betört Örményországba is.

A kezdeti sikerek után azonban az oroszok mind komolyabb nehézségekkel voltak kénytelenek szembenézni. Járványok kezdték tizedelni az orosz katonákat, elfogyott az élelem és a lótakarmány, a Kaszpi-tengeren dúló viharoktól pedig sok orosz hadihajó elsüllyedt. Az elkeseredett I. Nagy Péter 1722-ben visszatért Szentpétervárra. Georgia számára ez a kaland igen tragikusan végződött, mert a perzsák VI.Vahtangot azonnal trónfosztották, és még jobban megnyírbálták a georgiaiak jogait. I. Nagy Péter pedig 1723-ban Szentpétervárott békét kötött a perzsákkal, amelyet Mahmúd (1722––1725) sah egyébként nem ratifikált.


VILÁGRA SZÓLÓ BOTRÁNY: EGY TÖRÖK NÉPIRTÓ HÁBORÚS BŰNÖS GONOSZTEVŐ: KEMÁL MUSZTAFA (GENGSZTERNÉVEN „ATATÜRK“) MAUZOLEUMA ANKARA FALU KELLŐS KÖZEPÉN! HITLER, SZTÁLIN, MILOSEVICS, HIMMLER, BERIJA, GOEBBELS, DZIERZSINSZKIJ, GÖRING IS KAPNAK EGYET-EGYET???!

A szentpétervári alku eredményeként, Perzsia lemondott a Kaszpi-tenger déli és nyugati partjairól. Közben a törökök kihasználták a georgiai helyzetet, betörtek Tifiliszbe (ԹԻՖԼԻՍ), foglyul ejtették VI. Vahtang utódát, III. Konstantin (1723) kartli királyt, majd lerohanták Észak–Kelet–Örményország keleti részét, a mai »Azerbajdzsán«-t. I. Nagy Péternek azonban már nem volt kedve háborúskodni, ezért 1724-ben a törökökkel is békét kötött, melynek értelmében Georgia, és Örményország török befolyás alá került.

Oroszország átmenetileg feladta a Transzkaukázust, mert III.Abbász (1732–1736) sahhal 1732-ben és 1735-ben megkötött megállapodás alapján, Anna (1730––1740) cárnő a Kura folyótól délre fekvő területekről is kivonult, majd Derbentet és Bakut is átadta a perzsáknak. Közben kitört az újabb orosz–török háború (1735—1739), amelynek során az oroszok elfoglalták Azovot és Kinburnt, majd betörtek a Krím–félszigetre és kifosztották Bahcsiszerájt. A Nándorfehérvárott megkötött béke (1739) alapján, az oroszok csak Azovot tarthatták meg, azonban nem építhettek ott erődöt.

Az újabb török–orosz háborúra II.Nagy Katalin (1762––1769) cárnő és III.Musztafa (1757––1774) szultán uralkodása idején került sor, amikor Törökország — 1768-ban — azt követelte Oroszországtól, hogy vonja ki a csapatait Lengyelországból, mert azt a saját befolyása alá akarta vonni. Ennek eredményeként –– II. Frigyes (1740––1786) porosz királlyal és II. József (1765––1790) osztrák császárral 1768-ban megkötött megállapodás alapján –– került sor Lengyelország első szétmarcangolására (1772), amit Törökország »nagylelkűen« nem ismert el.


FRANCIA KÖNYV AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAIRÓL

Ennek a lapos török propaganda–fogásnak az egyetlen alattomos célja az volt, hogy a szultán magához édesgesse az teljesen elkeseredett lengyeleket és az oroszok ellen hangolja őket, hogy ezzel is elvonja a cár figyelmét a valódi, legkevésbé nemes török szándékoktól, melyek között a leigázott, kegyetlenül elnyomott idegen népek sorsa iránti aggodalom egyáltalán nem szerepelt, mert hiszen amit — Poroszország és Ausztria segítségével –– Oroszország megtett Lengyelországgal, a törökök — többek között perzsa segítséggel, semmi, de semmiféle legkisebb skrupulusok, lelkiismeret-furdalás nélkül — megtették Örményországgal, Görögországgal, Kurdisztánnal és egy sor kegyetlen rabságban sínylődő arab országgal, korábban pedig Magyarországgal, Lengyelországgal és a balkáni országokkal. Itt tehát egy olyan közönséges szemfényvesztésnek lehettünk a tanúi, amilyent később még jó néhányszor produkált az erkölcsi gátlásokat évszázadok óta napjainkig teljesen nélkülöző török államvezetés. Viszont teljesen érthetetlenül, a lengyelek közül sajnos még ma is sokan naivan bedőlnek ennek az olcsó török rablómesének. Mert mesteri szinten a török rabló mindössze csak egyet tud: mesélni, szélhámoskodni, másokat alaposan megszívatni és kegyetlenül átverni...


VONULNAK A NÉPIRTÓ TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK

A háborúban a fekete-tengeri orosz flotta 1770-ben az Égei-tengeren, Híosz (Χίος) szigeténél szétverte az óriási török hajóhadat és az oroszok elfoglaltak egy sor görög szigetet. Egy évvel később bevonultak a Krím-félszigetre. A békekötésre 1774-ben Észak-Kelet-Bulgáriában, Kucsuk-Kajnardzsiban (ma Kajnardzsa/Кайнарджа) került sor. Oroszország végre a Fekete-tenger partján, a Dnyeper és a Boh folyók között egy keskeny partszakaszhoz jutott, valamint Krím-félszigeten megkapta Kercs és Jenyikále erődöket, a kereskedelmi hajói pedig ezentúl szabadon használhatták a Boszforuszt és a Dardanellákat. Törökország a Krím-félszigeten végleg elvesztette a befolyását, ezen kívül Ausztriának át kellett adnia Bukovinát.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI. A KEGYELETSÉRTŐ KEMÁLISTA NÉPIRTÓ TÖRÖK BANDÍTÁK AFFÉLE “MÚZEUMI” TÁRGYAKKÁ VÁLTOZTATTÁK ŐKET

Az orosz győzelemmel meggyorsult a sehonnai török betolakodóknak — III. Sobieski János lengyel király bécsi-párkányi győzelmével megkezdett — Európából valamint a történelmi Görögországból, Örményországból és Kurdisztánból történő kisöprésének máig tartó fényes folyamata. De a Kaukázus felé irányuló újabb orosz expanziónak is.

Az oroszok 1774-ben annektálták Oszétiát (az oszétek a magyarok rokonai: jázok, azaz: magyarul jászok), 1783-ban pedig — a Krími Kánság összes többi területével együtt — a Krím-félszigetet, ami a második orosz–török háború (1787—1792) kirobbanásához vezetett. A Iaşiban (Jászszászváros) megkötött békeszerződéssel Oroszország kezébe került a Fekete-tenger teljes északi partvidéke.

Uralkodásának első napjaiban a rabló I. Sándor (l801—1825) cár szégyentelenül annektálta Kelet-Georgiát, majd a következő években orvul lerohanta Imeretiát, Mingréliát és Guriát (Georgia nyugati királyságai és fejedelemségei), 1810-ben pedig gyalázatos módon megszállta a szomszédos Icskériát, más néven Csecsenföldet, Ingusetiát, aztán 1813-ban Dagesztánt (azaz a Kaukázusi Albánia északi részét), ami aztán újabb orosz-török (1804—1813) és orosz–perzsa (1806—1812) háborúk kirobbanását, majd az itt élő, szó szerint fasiszta módon leigázott és kegyetlenül irtott népek végeláthatatlan, mindig véresen elfojtott kétségbeesett felkeléseit eredményezte.


A NÉPIRTÓ HÁBORÚS BŰNÖS IVÁN PASZKIEVICS, A POKOL HERCEGE

A következő orosz–perzsa háború 1826-ban robbant ki. A hadműveleteket vezető, a lengyel és a magyar szabadságharcok kegyetlen hóhéraként ismertté vált népirtó háborús bűnös tömeggyilkos Iván Paszkievics tábornok (Iván F. Paszkievics – Иван Ф. Паскевич – *1782 †1856) orosz feldmarsall, 1832-től az oroszok által megszállt országrészből kialakított „Lengyel Királyság“ nádora. A perzsák felett aratott győzelemért, 1828-ban I. Miklós cártól megkapta a Jereván Hercege címet. A török-orosz háborúban, 1829-ben Garsznál (ԿԱՐՍ – Karsz) megverte a törököket és bevette Garin (ԿԱՐԻՆ – Erzerum, Karin) városát. 1831-ben a lengyelországi orosz csapatok főparancsnoka lett, bevette Varsót és kegyetlenül vérbefojtotta a Novemberi Felkelést, amiért a cár Varsó Hercege címmel jutalmazta meg. Lengyelországban hitlerista stílusu véres terrort vezetett be. 1849-ben az 1848–49-es Magyar Szabadságharcot verte szét, Világosnál Görgey Artúr tábornokot megadásra kényszerítette. Ellensége volt mindennemű nemzeti függetlenségi és demokratikus, liberális eszméknek. Igazi náci volt, a mocskos személyéhez a „Népek Hóhéra“ vagy a „Hitlerizmus—sztálinizmus—kemalizmus szálláscsinálója“ cím illik reá a leginkább.)., bevette az örmény Utik (ՈՒՏԻՔ) fejedelemség egyik legnagyobb települését: Gandzsa/Gáncsa (Ganzak/ԳԱՆԶԱԿ) városát, majd elfoglalta a perzsák megszállta Észak-Kelet-Örményországot és 1827-ben az észak-kaukázusi Kabardiát. Amikor eljutott Teheránig, a perzsák békét kértek, amelynek megkötésére Turkmancsájban, 1828-ban került sor. Ezt követően újabb orosz–török háború robbant ki, melynek során az oroszok elfoglalták Nyugat-Örményország több nagyvárosát, köztük Garszt (ԿԱՐՍ – Karsz) és Garint (ԿԱՐԻՆ – Erzerum, Karin), de az Adrianopolban (Аδριανοπολις — ma Edirne – Εδιρνέ) 1829-ben megkötött békével, I. Miklós cár (1825—1855) kénytelen volt lemondani Örményországnak a cári jogarral történő egyesítéséről.


SAMIL IMÁM, A HŐS ICHKÉRIA NEMZETI HŐSE

Öt évvel később Észak-Kaukázuson huszonöt évig tartó függetlenségi háború robbant ki. Elsősorban Csecsenföld és Dagesztán lakói akartak szabadulni az orosz igától. Az iszlám csak a XVIII. században tört magának utat az Észak-Kaukázusra és a szabadságukhoz, függetlenségükhöz görcsösen ragaszkodó hegylakók ezt azt iszlámot hívták szövetségesnek, amikor a szabadságharc mellett döntöttek. Az igen jelentős katonai erőt képviselő, Samil imám vezette csecsenek egy ideig még a nyílt csatákból is győztesen kerültek ki, igazán azonban a hegyvidéki partizánakcióik voltak sikeresek


ICHKÉRIAI (CSECSEN) SZABADSÁGHARCOSOK HARCBAN A NÉPIRTÓ MEGSZÁLLÓK ELLEN

A múlt század hatvanas éveinek végén már úgy tűnt, hogy az oroszok végleg elveszítik a Kaukázust, amikor — 1812-ben — az orosz csapatok élére a dekabristákhoz közel álló Alekszej Petrovics Jermolov (*1777 †1861) tábornok került, aki egy vérbeli kegyetlen tömeggyilkoshoz méltóan, a felperzselt föld taktikájához folyamodott, s emellett sorra megvásárolta a sokszor egymással ellenségeskedő törzsi vezetőket. Az orosz katonák a vérszomjas tábornok, Jermolov parancsára kivágták az erdőket, felszántották a településeket és a tanyákat, megmérgezték az ívókutakat, és ezzel arra kényszerítették a szerencsétlen bennszülötteket, hogy olyan helyekre húzódjanak, amelyek szinte lakhatatlanok voltak és ahonnan aztán könnyen ki lehetett őket füstölni. Ezzel viszont mindössze csak azt érte el, hogy egyre gyarapodott a lázadók tábora. Ugyanis az orosz állami rablóvezér egyvalamivel nem számolt: főként Dagesztánban egyik tanya a másiktól több kilométeres távolságban volt, és a lakói sokszor még egymás nyelvét sem értették és még azt sem tudták, hogy ki-ki ellen harcol. Azonban amikor az oroszok kiűzték őket szűkebb hazájukból, mind összefogtak a betolakodók ellen. Csecsenek, talisok, tatok, leszginek, örmények, albánok, oszétok, cserkeszek, kipcsákok, ingusok, abházok, mordvinok, adzsárok, grúzok mind-mind nagyon gyorsan megelégelték a náci orosz rablóbanda keresztényekhez teljesen méltatlan igen kegyetlen kaukázusi “vendégszeretét“.


ALEKSYEJ JERMOLOV NÉPIRTÓ BANDITA - IGAZI NÁCI VOLT


A csecsenföldi háborút 1859-ben, Samil fogságbaejtésével sikerült lezárni, de a cserkeszek még öt évvel tovább harcoltak. Samil 1870-ig volt orosz fogságban, aztán lehetővé tették számára, hogy elzarándokoljon Mekkába.


A FÜGGETLEN ICHKÉRIA NEMZETI CÍMERE

Ötven évvel később a Kaukázus ismét lángra lobbant, és a bolsevistáknak csak nagy nehézségek árán sikerült átvenni a kezdeményezést. Sztálin ebben a térségben kemény kezű kormányzást vezetett be, és amikor a második világháború idején a csecsenek a németektől remélve a függetlenségük visszanyerését, „kollaboránsok“ lettek, 1945 után a csecsen és velük rokon kaukázusi lakosság java részét Szibériába hurcolták.


LAVRENYIJ BERIJA SZTÁLIN KISKORÚ LÁNYÁVAL — NEMCSAK NÉPIRTÓ VOLT, DE PEDOFIL IS

Az ötvenes évek végéig tartó kegyetlen népirtó elnyomásnak a lakosság mintegy harmada–fele esett áldozatul. Így nem csoda, hogy a csecsenek máig vak gyűlölettel a pokolba kívánják a tömeggyilkos bolsevikofasiszta orosz megszállókat. Az orosz elnyomás ellen azonban más népek is számtalanszor fegyverrel tiltakoztak, közöttük többször a georgiaiak és a lengyelek. Mert az orosz megszálló semmivel sem különbözött (és nem különbözik ma sem!) a kimért teutonoktól, a vadmacska perzsáktól, vagy a kutya törököktől.


DZSOHÁR DUDAYEV TÁBORNOK ICHKÉRIA HŐS ELNÖKE

Perzsa és török rabságban

A törökök örmény–politikája pedig alig különbözött Timurétól vagy a perzsákétól. Az Európában is időközben megismert módon, a szüleiktől elrabolták a gyerekeket, hogy janicsárokká változtassák őket, a fiatal és szép örmény nők háremhölgyek, ágyasok lettek, mások — származásukra való tekintettel nélkül — rabszolgasorsra jutottak. Számos örmény ezekben az időkben szivárgott át az Ottomán Birodalom nyugati tartományaiba, a mai Görögország, Szerbia, Bulgária területére, ahonnan egy részük később továbbvándorolt, többek között Magyarországra és Lengyelországba.

A rabszolga- vagy jobbágysorsra kárhoztatott örmények számtalan esetben — sajnos legtöbbnyire eredménytelenül — kétségbeesetten felkeltek az elnyomóik ellen. E megmozdulások gyakran más elnyomott népcsoportokkal közösen kerültek megszervezésre, így a négy legismertebb is: az 1598—1602-es Kacberuni–Kára Jaћzüdzs (ՁԱԽ – dzaћ, örményül sikertelen, ill. ՅԱԽԱ – jaha = kapus, ԶԻՋԵԼ – zidzsel örményül engedni, tenni, csinálni, menni, árat engedni, adósságot törleszteni, ՁԱԽԶԻՋԵԼ – Dzaћzüdzsel = az adósságot sikertelenül törlesztő, illetve sikertelenül megy, tesz, enged stb. ill. ՅԱԽԱԶԻՋԵԼ Jaћazüdzsel = kapukészítő; a ԿԱՐ – kár örményül: = varrás, varrat, a ՔԱՐ – kár örményül: = kő, sziklás, süket, kőszívű ember), az 1603-as Tavul (ԹԲՒՈՒԼ), az 1605-ös Julárђaszti (ՅՈՒԱՐՂԱՍՏԻ) és az 1804-es Kacberuni-Kára Gyorgye felkelések is, amelyekről Arakel Davrizseci örmény krónikás is beszámol. (Davrzsjeci, Arakjel: Kirk Patmutjunc — ԱՌԱՔԵԼ ԴԱՒՐԻԺԵՑԻ : ԳԻՐՔ ՊԱՏՄՈՒԹԵԱՆՑ. Jerevan,1990.; oroszul: Davrizsjeci, Arakjel: Knyiga isztorij. Moszkva, 1973. (Аракел Даврижеци: Книга историй. Москва, Издательство «Наука», 1973.).; lengyelül: Davrizseci, Arakel (Arakel z Tebryzu): Księga dziejów. Warszawa, Państwowy Instytut Wydawniczy, 1981.)

Ezek a megmozdulások mind csak azt eredményezték, hogy a törökök egyre elszántabban nekifogtak az örménység teljes fizikai megsemmisítéséhez. Kurd segédlettel, 1895—96-ban többszázezer örményt mészároltak le, mindennaposak voltak a kisebb kiterjedésű véres pogromok.

A BESTIÁLIS KEMÁLISTA EMBERIRTÓK 1915-BEN ÉS 1920-BAN NEM KÍMÉLTÉK A VÉDTELEN GYERMEKEKET ÉS AZ ASSZONYOKAT SEM

Mindezt betetézte az 1915-ös példátlan méretű, embertelen körülmények közepette zajló deportálásokkal egybekötött gigantikus örmény–mészárlás, melynek eredményeként másfél milliónál több védtelen örmény — legtöbbnyire keresztre feszítve — szenvedett mártírhalált és 3—4 milliónian — kegyetlen, többszáz kilométeres sivatagi menetelés után — Közel-Kelet több országában (többek között Libanon, Szíria, Palesztina, Jordánia, Egyiptom, Irak) találták magukat. [Akopjan, Sz.M.: Zapadnaja Armenyija v planah imperjaliszticseszkih djerzsav. Jereván, 1967. (С. М. Акопян: Западная Армения в планах империалистических держав. Изд. АН Армянской ССР, Ереван, 1967.); Armjanszkij vaprosz. Enciklopedija. Jerevan, 1991. (Армянский Вопрос. Энциклопедия. Главная Редакция Армянской Энциклопедии, Ереван, 1991.); Baljan, Grajr: V Turcji prodolzsajutszja narusjenyija prav cselovjeka. Jereván, 1991. (Грайр Бальян: В Турции продолжаются нарушения прав человека. Изд. Комиссия »АЙДАТ« АРП »Дашнакцутюн«, Ереван, 1991.); Vracjan, Sz.: Armenyija mjezsdu bolsevisztszkim molotom i tureckoj nakovalnyej. Jereván, 1992. (С. Врацян: Армения между большевистским молотом и турецкой наковальней. Изд. Комиссия »АЙДАТ« АРП »Дашнакцутюн«, Ереван, 1992.); Barszegov, Ju. G.: Genocid Armjan — presztupljenyije protiv cselovjecsjesztva. Jereván, 1990. (Ю. Г. Барсегов: Геноцид Армян—преступление против человечества. Ереван, »Айастан«, 1990.); Gjermanszkije isztocsnyiki o genocigyje Armján. Jereván, 1991. (Германские источники о геноциде Армян. Ереван, »Айастан«, 1991); Harutjunjan, A. H.: Turkakan intervencian androkovkasz 1918 t. jev inknapastpanakan krivnere. Jereván, 1984.; Kirakoszjan, Dzs.Sz.: Mladoturki pjerjed szudom isztorii. Jereván, 1989. (Дж. С. Киракосян: Младотурки перед судом истoрии. Ереван, »Айастан«, 1989); Szarkiszjan, Je.: Politika oszmanszkávo pravitjelsztvá v Zápádnoj Armjenyii. Izd. Akademii Nauk ASzSzR., Jereván, 1972. (Е. .К. Саркисян: Политика османского правительства в Западной Армении. Изд. АН Армянской ССР, Ереван, 1972.); Vierbücher, Heinrich: Was die Kaiserliche Regierung den Deutschen Untertanen Verschwiegen hat ARMENIEN 1915 die Abschlachtung eines Kulturvolkes durch die Türken. Bremen, 1937.; Gjenocid Armjan! v Oszmanszkoj Imperii. Izdatjelsztvo »Ajasztan«, Jerevan, 1982. (Геноцид Армян! в Османской Империи. Издательство »Айастан«, Ереван, 1992.); Αφιερωμα στα 76 χρονια τησ γενοκτονιασ των Αρμενιων. Αθηνα, Αρμενικο Λαικο Κινημα, 1991.; Βαλαβανη, Γεωργιοσ Κ.: Συγχρονοσ γενικη ιστορια του ποντου. Θεσσαλονικη, Εκδοσεισ Αφων Κςριακιδη, 1986.]


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI. ÉS A TÖRÖK NÉPÍRTÓ HÓHÉRJAIK

A törökök évszázadokon át érlelt népirtó vérszomja nemcsak az örményeket sújtotta (és sújtja ma is). Amikor 1821-ben Görögország hős népe felkelt, hogy lerázza az oszmán bilincseket, az első török reagálás a prédájukat vesztő banditákra jellemző féktelenül dühödt, vérszomjas bosszú volt. Isztambul területén példátlan kegyetlenséggel fogtak hozzá az ott élő görögök öldökléséhez, nem kímélve a gyerekeket, asszonyokat, aggastyánokat. Így például az éjféli misére igyekvő 84 éves Grigorisz (Γρηγόρης) bizánci pátriárkát a főszékesegyház kapujára akasztották, és hasonló sorsra jutott további tizenkét agg érsek is.


JEREVÁN, AZ 1915-ÖS GENOCIDUM ÁLDOZATAINAK MONUMENTÁLIS EMLÉKMŰVE

Amikor 1876. május 2-án felkeltek a bolgárok, a török hatóságok gyorsan felfegyverezték a helyi muzulmánok közül toborzott önkénteseket. „Ezek a felfegyverzett egységek — írja Tomasz Wituch lengyel történész — »başübuzuk« néven váltak hírhedtté, jól ismerték a hegyeket és teljes büntetlenséget nyertek, függetlenül attól, hogy »a rend helyreállításánál« miként viselkednek. Az akciójuk egyszerűen az útjukba került keresztény falvak lakosainak szisztematikus lemészárlásához vezetett. Csupán május második felében a tömeges gyilkosságaik óriási számú, mintegy tizenkét ezernyi áldozatot eredményeztek.“ (Wituch, Tomasz: Tureckie przemiany. Dzieje Turcji 1878—1923. Warszawa, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, 1980., 33. old.)


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI.

Persze a törökök vérében lévő, és az egész emberiség számára máig igen nagy veszélyt jelentő bozzukuri gyilkos gének (Lásd Roland von Pakraduni nagyherceg Cserbenhagyott a demokrácia című könyvének Színre lépnek a török Szürke Farkasok. c. részét.), önmagukkal szemben is cinikusan elvetemült gyilkosokká teszi őket. Elég csak megemlíteni azt, hogy az utolsó húsz török szultán közül egyetlen egy sem halt meg természetes halállal! Négyet nyíltan megölték, ötöt trónfosztották, majd később ölték meg őket, tízen pedig hirtelen, semmivel sem magyarázható halállal tették üressé a trónt. (Poznańska, Krystyna: Turcja stara i nowa. Warszawa, LSW, 1970., 88.old.) A törököknél a gyilkosság máig bocsánatos, nem is bűn, csak vétek, de nem is az, hanem nemzeti sport. Megölnek mindenkit, aki az útjukba téved! Barát, szülő, testvér, gyerek, aggastyán, terhesanya, érsek vagy a pápa náluk nem szentség! Fegyvertelenül Törökországba utazni ma is annyit jelent, mint — például — álig felfegyverzett, nagydarab biztonsági őrök kísérete nélkül többszörös gyilkosokat meglátogatni a hírhedt sing-singi börtöncelláikban.


JERZY ŁĄTKA KÖNYVÉNEK BORÍTÓJA. A NÉPIRTÓ KEMÁL ATATÜRK BANDITA VALÓBAN EGY ŐRÜLT ALKOHOLISTA BŰNÖZŐ BENYOMÁSÁT KELTI

A háborús bűnök és népirtások elévülhetetlenségéről szóló ENSZ-határozatok értelmében, Törökországnak előbb-utóbb mindezért a tengernyi gaztettért felelnie kell, szigorúan meg kell követnie az örménységet, de a kurdokat és a görögöket is. Ahogyan a második világháborút követően a Német Szövetségi Köztársaság kénytelen volt magára vállalni a hitlerista bűncselekmények áldozatainak egyéni és kollektív erkölcsi és pénzügyi kártérítését (amit a marxista–sztálinista orosz bábállam: a csak a nevében „demokratikus“ NDK nem tett meg), Törökország is jóvátétellel tartozik az örménységnek — de a görögöknek, kurdoknak is —, beleértve a Sevrèsi Békeszerződés által Örményországnak ítélt, és — a Sztálin–Atatürk-féle elvtársi–testvéri bolsevikofasiszta együttműködésnek köszönhetően — a máig törvénytelenül megszállt Nyugat–Örményország Királyság területéről történő azonnali és feltétel nélküli kivonulást éppúgy, mint Görögország keleti tartományaiból, a megszállt Kurdisztán Államból, az olasz mandátumú Kilíkiai Örmény Királyságból és Ciprusról való azonnali és feltétel nélküli távozást is. A világ nagyobbik, demokratikus felének — bármiféle feltételek nélkül, minden eszközzel — Törökországot erre rá kell kényszerítenie!


A BESTIÁLIS KEMÁLISTA EMBERIRTÓK 1915-BEN ÉS 1920-BAN NEM KÍMÉLTÉK A VÉDTELEN GYERMEKEKET ÉS AZ ASSZONYOKAT SEM

A mindenütt a világon érvényes jogelv ez esetben is egyértelmű: az, aki tolvajt, rablót, gyilkost stb. támogat, az gyilkosnak, rablónak, tolvajnak stb. minősül! Éppen ezért nemcsak mélységesen felháborító és megbotránkoztató, de a mártírok emléke, az áldozatok hozzátartozói, az egész örmény népre nézve példátlanul mélységesen sértő és megalázó az a tény, hogy napjainkban egyes országokban perverz divatba jött emlékművet állítani a népirtó háborús bűnös bolsevikofasiszta Kemál Musztafának (gengszterneve: „Atatürk“), vagy pedig utcát, teret, parkot elnevezni róla. Annak az „Atatürknek“, aki az örménység kárára elkövetett emberiség elleni súlyos bűncselekményeken kívül, többezer görög és szkipetár lemészárlásáért és közel egy millió görögnek Anatóliából történt század eleji erőszakos és embertelen deportálásáért is felelős.


A BESTIÁLIS KEMÁLISTA EMBERIRTÓK 1915-BEN ÉS 1920-BAN NEM KÍMÉLTÉK A VÉDTELEN GYERMEKEKET ÉS AZ ASSZONYOKAT SEM

És az efféle gyalázatos praktikáktól sajnos Magyarország sem mentes. Legutóbb a fővárosi várkerület lejtőjén sétányt neveztek el erről népirtó a háborús bűnös haramiáról. Lehet, hogy az ilyen perverz „hagyományok“ jegyében Budapesten rövidesen generalisszimusz Joszif Sztálin fasor, Reichsführer Adolf Hitler sétány, és talán Reichsmarsall Hermann Göring tér is lesz!? Aztán jöhet a Farkas Vladimir börtönsétány, Péter Gábor közvágóhíd, Rákosi Mátyás szemétdomb, Kádár János macskatemető… És az Atatürk-emlékművek mellett, Európa-szerte a köztereken megjelennek a két legjobb barátjáé: Hitler és Sztálin szobrai is? És Berijáé, Himmleré, dr. Mengeléé, Fidel Castroé, Kádáré, Rákosié és más hasonló gonosztevőké?


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Az örménységre nézve az is mélyen sértő és példátlanul gyalázatos, hogy a független bíróság által hozott halálos ítélettel kivégzett, népirtásért felelős háborús bűnös Taleat pasa részére a nem különb hívei Isztambulban mauzóleumot emeltek és szemellenzős magyar politikusocskák olykor megkoszorúzzák.

„A török Himmlert: Taleat pasát — óh irónia! — »Az Örök Szabadság Hegyén« temették el, mi több: mauzóleumot emeltek neki! — megdöbbenten írja Hagop Krikor (Krikor, Hagop [Dżirdżirjan]: Ormianie znani i nieznani. Warszawa, Koło Zainteresowań Kulturą Ormian, 1986., 54. old.), majd felháborodottan megkérdezi: — És mikor fognak emlékművet emelni Adolf Eichmannak Ravensbrückben?“

Vajon miféle aljas erkölcsi-politikai okok késztethetik egy polgármestert, kormányfôt, rendőrfőkapitányt, főügyészt, vagy más felelős köztisztviselőt arra, hogy az ilyesmit engedélyezi vagy egyáltalán csak eltűri?! Közép-Kelet-Európában is. Vajon az ilyen közéleti rongyemberre nem vonatkoznak a háborús bűnöket, a tömeggyilkolást, a népirtást és a tetteseit elítélő ENSZ-határozatok?


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

Az örménység elmúlt ezer évének története csak tragédiaként jellemezhető, melynek nagysága és súlya sok esetben jóval felülmúlja a zsidóság és a cigányság hasonlóan tragikus múltbeli megpróbáltatásait. Hájk népének anyaföldje és lakossága (a Szovjet Birodalom felbomlásáig) három kegyetlen megszálló igája alatt szenved-szenvedett és az évszázadok során a nép legjobbjai kényszerültek hazájuk tömeges elhagyásásra. Kulturális, faji és vallási üldözések, primitív gyűlölködés és nemritkán vad öldöklésbe torkolló leszámolások sokaságának lettek kitéve, mindenki a sokszor valóban mesés vagyonukra fente az agyarait és az igen gyors meggazdagodás reményében az öldökléstől sem riadtak vissza, mint ahogyan ezt többször megtették a népirtó vérszomjas török és orosz állami terroristák.


A BESTIÁLIS KEMÁLISTA EMBERIRTÓK 1915-BEN ÉS 1920-BAN NEM KÍMÉLTÉK A VÉDTELEN GYERMEKEKET ÉS AZ ASSZONYOKAT SEM

Ennek következtében az egész világon szétszóródott és sokat szenvedett örményeket mártír népként is szokták jellemezni. Éppen emiatt a zsidó holokausztnak a jóval nagyobb szenvedéseket tűrni kényszerült örménység nagyságrendekkel nagyobb tragédiájának többnyire szándékos elhallgatásával párosuló mind gyakoribb erőszakos emlegetése is keményen sértó az örménységre nézve. És mélyen sértő az is, hogy miközben az örménység mindig készségesen sietett a keresztény világ segítségére és számtalan országot ajándékozott meg kiváló tudósokkal, művészekkel, hadvezérekkel és politikusokkal, a bajbajutott örmények megsegítése sorra elmaradt, vagy a “barátok” az örménységet egyszerűen durván becsapták, ahogyan ez a máig hatályos 1920-as Sevrèsi Békeszerződés nagyhatalmak általi végrehajtásának máig elmaradásával tapasztalható.


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

Iránhoz tartozik Armenia Maior délkeleti része és az azerbajdzsáni tartomány egy része, a zömében kurdok és örmények lakta Azarbajdzsán, amennyiben »Azerbajdzsánt« is Örményország szerves részének tekintjük [Azerbajdzsán (régi néven ԱՏՐՊԱՏԿԱՆ – Atropatakan/Atropatene) tényleges történelmi határai nem a Derbenti Kapunál, a mai azerbajdzsáni–dagesztáni határnál, hanem délebbre, az Araksz (ԱՐԱՔՍ) folyónál kezdődik és attól délre fekszik, míg Albániához (ԱՂՎԱՆՔ) tartozott Dagesztán jelentős része is, a mai észak-kaukázusi „autonóm“ köztársaságocskák (Csecsenföld, Ingusföld, Oszétia, Kabardia, Karacsáj-Cserkesszia, Bajkária) pedig hűbéri területek voltak. Baku (ԲԱՔՈՒ) mindig is Örményországhoz tartozott attól északra és délre húzódó mintegy 100—100 kilométeres kaszpi-tengeri partsávval együtt. Bakutól 100 km-re északra húzódott az örmény-albán határ. Karabah (ՂԱՐԱԲԱՂ, ԱՐՑԱԽ/Arcah), Vahunik (ՎԱՀՈՒՆԻՔ) és Utik (ՈՒՏԻՔ), tehát Észak-Nyugat „Azerbajdzsán“ örmény terület volt, a mai „azerbajdzsáni“—georgiai határ is örmény-georgiai határ volt. Ezeket a határokat még Perzsia is igen szigorúan betartotta, amikor Örményország főtartománya volt, és igen szigorúan betartotta az orosz cár is a Gjulisztáni Békeszerződés alapján.]. Iránhoz tartozik Maku (ՄԱՔՈՒ), Urmia (ՈՒՐՄԻԱ), Davrisz (ԹԱՎՐԻՍ, ma Tebriz), Hjer (ՀԵՐ, ma Hvoj), Marant (ՄԱՐԱՆԴ), Artapil (ԱՐԴԱԲԻԼ), Maraђa (ՄԱՐԱՂԱ, ma Maragheh) és Miané (ՄԻԱՆԷ, ma Mianeh). Itt az igazság kedvéért azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy az iráni kormány a politikájával ma gyakorlatilag támogatja az örményeket, akik széleskörű autonómiát élveznek.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Csak érdekességként említem meg, hogy az örmények az iráni parlamentben — a lakosság számához viszonyítva — kétszer annyi képviselővel rendelkeznek, mint a perzsák. Másik fontos kérdés az, hogy az Iránban hivatalos vallássá vált fundamentalista iszlám korlátozásai, az örményekre egyáltalán nem vonatkoznak és soha nem is vonatkoztak. Ez pedig fényes bizonyítéka annak, hogy az iszlám és a kereszténység igenis megférhetnek egymás mellett! Pontosan úgy, ahogyan megfért a Bagratunik uralkodása idején, amikor az arab kalifa, az örmény császár és az örmény katolikosz-pátriárka a nemzeti és vallási tolerancia, a Korán és a Szentírás által egyaránt hirdetett felebaráti szeretet jegyében voltak képesek együttműködni és elnézni, tudomásul venni a másik másságát. Azok, akik az iszlám nevében hadakoznak a keresztények vagy a zsidóság ellen, azoknak valójában az iszlámhoz az égvilágon semmi közük. És ez fordítva is igaz!


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

Az orosz-szovjet birodalomhoz tartozott, Szjunik (ՍՅՈՒՆԻՔ) és Ajrarát (ԱՅՐԱՐԱՏ) tartományokra zsugorított „Örmény SzSzK“ olyan városokkal, mint Jereván (ԵՐԵՎԱՆ), Szt.Ecsmiadzin (ՍԲ.ԷՋՄԻԱԾԻՆ), Gümri (ԳՅՈՒՄՐԻ, más néven Kumajri, korábban Alekszandropol, majd Leninakan), Szpiták (ՍՊԻՏԱԿ), Kapán (ԿԱՊԱՆ), Gorisz (ԳՈՐԻՍ), Szevan (ՍԵՎԱՆ), Alaverdi (ԱԼԱՎԵՐԴԻ), Razdan (ՀՐԱԶԴԱՆ), Dilizsan (ԴԻԼԻՋԱՆ), Kamo (ԿԱՄՈ), 1988. tavaszán elsőként szabadult meg a népirtó bolsevizmus kegyetlen igájától, döntötte le a gyűlölt politikai szélhámos és hazaáruló népgyilkos: Vlagyimir Uljánov (gengszterneve: „Lenin“) szobrait. Az országnak ezen a részén van a három világhírű ősi örmény kolostor is: a katolikosz székhelyeként ismert, már említett Szent Ecsmiadzin (ՍԲ.ԷՋՄԻԱԾԻՆ) mellett a hanghpádi (ՀԱՆՔԱՎԱՆ), a szanahini (ՍԱՆԱՀԻՆԻ ՎԱՆՔ) és a Gehárdi (ԳԵՂԱՐԴԱ ՎԱՆՔ) kolostor.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

A náci Sztálin betegesen eltorzult örménygyűlölő nemzetiségi politikája eredményeként — a nemzetközi jogban érvénytelen pártdokumentummal — jött létre a húszas években a korábban államként soha nem létezett (és ezért jogilag ma sem létező!) »Azerbajdzsán« nevű bolsevista bábállam. Területét Joszif Viszarjonovics Dzsugasvili–»Sztálin« önjelölt elvtársúr (Herr Genose), vezérdiktátor (Führer), generalisszimusz (SS Reichsführer) és »cárpótló atyuska« egyszemélyben, ősi örmény földekből hasította ki, hiszen Karabah (Utik, Arcah, Gardman, Hacsen és Vahunik); Nahicseván és Pajtakarán (a Kaszpi-tenger nyugati partvidéke) korábban ötezer éven át örmények lakta örmény felségterület volt. »Azerbajdzsán« fővárosában, Bakuban, még a múlt század végén is a lakosság 80%-t örmények tették ki, török (kipcsák) pedig itt egy sem élt.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Félő, hogy a fenti népesedési arányok „Azerbajdzsánban“ — akár Erdélyben a magyarság kárára — az idő előrehaladtával egyre kedvezőtlenebbek lesznek az őslakosság számára, mert a betolakodó törökök fürge nyulak módjára szaporodnak!

„1959-ben a Szovjetuniónak 208 millió lakosa volt — írja Henri Alleg. (Alleg, Henri: Vörös csillag és zöld félhold. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988. 264—265. old.) — A legutóbbi, 1979-ben elvégzett népszámláláskor az ország teljes lélekszáma már elérte a 262 milliót. Húsz esztendő alatt tehát a növekedés üteme 25,7 százalékos volt. Ugyanakkor a tádzsikok, az üzbégek, a türkmének száma megkétszereződött, és 75—100 százalékkal nőtt a kirgizek, a kazahok, az azerbajdzsánok lélekszáma.“ Ehhez még hozzáteszem, hogy a magyarokhoz hasonlóan, az örménység népesedési mutatója, tehát a lélekszáma állandó csökkenőben van! A török (pánturán) veszedelem tehát még mindig reális veszély az egész világ számára!

AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Sztálin az általa létrehozott mesterséges képződményben a hatalmat a kisebbségben lévő azeri törököknek (kipcsákoknak) a kezébe adta és ez a felemás állapot a mai napig fennáll, holott az örmények mellett a bábállamban a többséget a kurdok, a leszginek, a talisok és a tatok, Örményországgal együtt függetlenségét vesztett Albánia — az örményekkel rokon — őslakói alkotják, akik hazáját ráadásul a megszállók szintén durván kettétörték, mert Albánia északi része: Dagesztán Oroszországhoz tartozik. Ahhoz az Oroszországhoz, amely bár hirdeti a demokrácia visszaállításának szándékát, de az idegen népeket igában tartó elnyomó, náci színezetű imperialista gyarmati politikáján semmit sem akar változtatni. Aki pedig kritizálja a tényeket, „rejtélyes“ körülmények között hal meg.

A szörnyűséges örményirtás az évszázad legnagyobb tömegmészárlása volt

A Törökországban élő mintegy kétmillió örmény keresztény (de a három–négy milliónyi örmény muszlim és ugyanennyi az örményekkel rokon kurd) az Ottomán Birodalom által történt megszállás, ötszázötven év óta ősi ellenségeskedésben él az ottlakó — elsősorban török — mohamedánokkal. Az ellenségeskedés kezdeményezői soha nem az örmények voltak, hanem az őket kegyetlenül üldöző törökök, akik harmadrangú állampolgároknak tekintik őket ma is.

AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

(A kérdéssel foglalkozó nyugati örmény politikusok és történészek a mélységes törökgyűlöletből fakadóan, sajnálatos módon elhallgatják azt, hogy vannak muszlim örmények is, mert őket már nem tekintik az örmény néphez tartozóknak. Azonban az igazság megkívánja ennek az ismertetését is, hiszen végeredményben nem az érintettek tehetnek arról, hogy a valóban példátlanul erőszakos és durva török hittérítés, a nagyapáikat megadásra kényszerítette. És mint már ezt említettem a zsidók vonatkozásában, a nemzetiségi és a vallási hovatartozás két egészen különböző dolog [egyébként is bármiféle vallásos, vagy nemzetiségi diszkriminációnak határozottan a legnagyobb ellensége vagyok! ]. A kurdok a perzsákkal, görögökkel, az örményekkel és az időközben már csak szorványként található médekkel és parfokkal — de mint már említettem — feltehetően egyes finn–ugorokkal is — egy népcsaládba tartoznak.)


EGY NÉPIRTÓ TÖMEGGYILKOS HÁBORÚS BŰNÖS BANDITA ÉS AZ ISZLÁM VILÁG ÁLTAL KIÁTKOZOTT SÚLYOS ALKOHOLISTÁNAK, SZTÁLIN BOLSEVIK ELVTÁRSÁNAK: MUSZTAFA KEMÁLNAK (TOLVAJNÉVEN: ATATÜRK) A MAUZÓLEUMÁNAK A BELSEJE… A ROVOTMÚLTÚ HAMVAKNAK NÉVTELEN RABTEMETŐBEN A HELYÜK.

Az örménység újkori nemzeti identitását a Van tó (ՎԱՆԱ ԼԻՃ) partján álló Varaka kolostor (ՎԱՐԱԳԱ ՎԱՆՔ) apátja, Krimján Hájrik (ԿՐԻՄԵԱՆ ՀԱՅՐԻ՛Կ) ébresztette fel, akit 1869-ben konstantinápolyi pátriárkává választottak. Bár a Porta lemondásra kényszerítette, fáradhatatlanul intézte az európai nagyhatalmakhoz az egyre súlyosbodó örmény kérdést feltáró memorandumait. A munkáját nagy lendülettel Nerszész (ՆԵՐՍԵՍ) pátriárka folytatta, aki 1878-ban Berlinbe utazott a nagyhatalmak akkor ülésező kongresszusára. Az 1878-as Berlini Kongresszus élesen követelte az örmények helyzetének a javítását, szintén nem sok eredménnyel. A Berlini Paktum 61. cikkelye — eredménytelenül —megpróbálta rákényszeríteni a Portát arra, hogy az Ottomán Birodalom hat keresztény (örmény) keleti vilajetjében radikális reformokat hajtson végre.


A XVIII. és a XIX. században — mint már említettem — a törökök több ízben hajtottak végre véres pogromokat az ottlakó örmények ellen, ami kétségbeesett ellenállást, felkeléseket robbantott ki. Az elsöprő kisebbségben lévő népelnyomó törökök ezeket példátlan kegyetlenséggel fojtották el.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Az egyik ilyen felkelés 1862-ben Zeitunban (ԶԵՅԹՈՒՆ) robbant ki, melynek következtében az örményeknek — mindössze csak néhány vonatkozásban — végre sikerült kivívniuk az önrendelkezéshez való minimális jogot. A XIX. század utolsó évtizedeiben Konstantinápoly–Isztambulban, Garin–Erzerumban, Párizsban és Londonban sorra alakultak örmény nemzeti bizottmányok, amelyek folyamodványokat intéztek a török kormányhoz, majd forradalmakkal és felkelésekkel próbáltak javítani az örménység mélységesen tragikus, szinte kilátástalan helyzetén. Ez azonban csak olaj volt a tűzre.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI. ÉS A TÖRÖK NÉPÍRTÓ HÓHÉRJAIK

Az örmények érdekében a nagyhatalmak is megkísérelték bármit kicsikarni a Portától, de a lépéseik nem jártak eredménnyel. Az örménység az Ottomán Birodalomban egyre inkább elnyomott kisebbségi sorsra jutott, különösen attól kezdve, amikor az orosz–török háborúk és Oroszország belső-ázsiai hódításai nyomán, az oroszok által megszállt töröklakta területekről (Bulgária, Kelet-Rumélia, Turkesztán, Bokhara stb.) a mai Törökország területére tömegesen érkeztek török menekültek, akiket a Porta elsősorban az örmények lakta területeken telepítette le, ami egyre élesebb konfliktusokat okozott a muszlim imigránsok és a keresztény autochtonok között.


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

Mindezt továbbragozta az, hogy a megszállt örmény területeken a Porta — valószínűleg éppen az imigránsok védelme érdekében — elkezdte szervezni a lovas zsandár egységeket, a hamidiyákat. Ezek a félkatonai egységek élén cserkeszek álltak és az örmények kárára egyre több durva túlkapást követtek el. Az örménység körében elkövetett vérengzései következtében, a »Véres Szultán« gúnynévvel (Wituch: Tureckie... id. mű, 49. old.) megbélyegzett II. Abd al–Hamid (1876—1906) uralkodása idején, 1894--ben Szaszunban (ՍԱՍՈՒՆ) török ügynökök (a háborús bűnös Kemál Musztafa, tolvajnéven „Atatürk“ emberei) nagyon súlyos összetűzéseket provokáltak ki a keresztények (örmények) és a muzulmánok (kurdok) között.


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

A gyalázatos török provokációnak az lett a következménye, hogy az örmények felkeltek. Ennek nyomán a szultán kivezényelte ellenük a lovasságot azzal a határozott paranccsal, hogy a felkelést kegyetlenül fojtsák vérbe. Törökország akkori miniszterelnöke, Kamil-pasa — Hitlert is megszégyenítő — szavai szerint »az örmény kérdés az örmények megszüntetésével szüntetendő meg«. A parancsára a török lovasság módszeresen nekifogott az örmény falvak és városok lakosainak irtásához, nem kímélve a gyerekeket, asszonyokat, öregeket sem. Szaszunban (ՍԱՍՈՒՆ) 40 ezer örmény falut pacifikáltak és ezalatt több mint tízezer védtelen embert mészároltak le. Egyébként ugyanitt 1904-ben 8 ezer, majd 1915-ben 45 ezer örményt öltek meg a megmaradt hatvanezerből! A pogromokat gyújtogatás, fosztogatás, lányokon és asszonyokon elkövetett nemi erőszak kísérte, minek hatására nagyon sokan külföldre szöktek.

A törökök által évszázadokon át napjainkig elkövetett kegyetlen népirtások, valószínűleg a gyütt-ment Kutyák beteges kisebbségi komplexusának az eredménye lehet. Mert az Ottomán Birodalomban a török nemzetiségű lakosság elsöprő kisebbséget képezett és ez a helyzet a mai Törökországban sem más!


A AMERIKAI SAJTÓ AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAIRÓL

„Európai értékelések szerint — írja Tomasz Wituch professzor — 1908-ban II. Abd al-Hamid uralma alatt majdnem 24 millió ember élt, ebből alig 10 millió török. Az 1906. évi ottomán értékelések az állam lakosainak számát alig 21 millióban határozták meg; ebből a muzulmánoknak a száma állítólag 15,5 millió volt (jellegzetes dolog a törökök kiemelésének a hiánya!), a görögöké majdnem 3 millió, az örményeké 1,5 millió volt. Ugyanez a becslés a bolgárok számát kb. 700 ezerben határozza meg, mely szám alatt feltehetően főként a bolgár egyházvezetésnek alárendelt Macedónia lakosságát kell sejteni. Az egész birodalomban a zsidók mintegy 250 ezren éltek. Az ottomán becslésekben jellegzetes a nemzetiségi meghatározás hiánya a muzulmánok csoportjában. A törökökön kívül arabok, kurdok és szkipetárok képezték.“ (Wituch, Tomasz: Tureckie przemiany. Dzieje Turcji 1878—1923. Warszawa, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, 1980, 53—54. old.)


jazdanista Malak Tā’ūs

Az örményekkel kapcsolatban Wituch később még hozzáteszi: „A főként az örmény pátriárkátus adataira támaszkodó európai szerzők a fenti számot II. Abd al-Hamid uralkodásának végére mintegy 2 millióban határozták meg. (...) Az örmények tehát az állam lakosságának 6—8 százalékát tették ki. Már csupán ez a szám nagy súlyt ad az örmény ügyeknek.“ (Wituch: Tureckie... id. mű, 61. old.) [Valójában ekkor mintegy 6,5-7,5 millió örmény élt itt, hiszen a római-katolikus, görög-katolikus, görög-ortodox, pravoszláv, muszlim, evangélikus, református, jazdanista (jezidek) stb. örmények az efféle összesítésekből mindig sorra kimaradtak. Pedig csak ma a jezidista örmények, asszírok és kurdok száma a török népirtók által megszállt Nyugat-Örményország Királyság területén mintegy 1 milliót tesz ki!]


Jazdanista örmények Mardinban (ՄԱՐԴԻՆ) a XIX században

Az első világháború kirobbanásának pillanatában –– Wituch adatai szerint –– Törökországban a 22 millió lakosból 5,5 millió volt az arabok száma, 2 millió az örményeké (a kimutatásból további 4,5–5 millió örmény hiányzik: az Örmény Apostoli Egyház kimutatásában nem szereplő örmény-katolikusok, római-katolikusok, görög-ortodoxok, görög-katolikusok, pravoszlávok, kálvinisták, luteránusok, yazidok és muzulmánok!), 1,5 millió a görögöké, 0,3 millió a zsidóké és mindössze 12,5 millió a törököké és a kurdoké . Mivel a kurdok többségben voltak, becsléseim szerint Törökországban a törökök száma 4 milliónál nem lehetett nagyobb, de talán még a 3 milliót sem érte el, az örményeké pedig 6,5–7 millió volt! Ez viszont annyit jelent, hogy a török népesség száma jelentősen csökkent — amire a korábbi háborúk török áldozatainak a száma is rámutat — és a világ közvéleményének hatékony félrevezetése, ennek eltussolása érdekében, szovjet barátaik ihletésére, a törökök még napjainkban is módszeresen meghamisítják a népesedési statisztikákat! ]


A AMERIKAI SAJTÓ AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAIRÓL

Minderről egy, a második világháború idején játszódó film magányos hőse jut az eszembe, aki a hitlerista katonákkal el akarta hitetni, hogy egy jól felfegyverzett ezred támadta meg őket. Ötszáz géppisztolyt helyezett el a leendő csata különböző pontjain, mindegyik ravaszához egy madzagot kötött, majd az SS egységek megérkezésekor hol az egyik, hol a másik madzag meghúzásával adta le a gyilkos sorozatait...


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

A majd' harminc éve elhunyt kiváló orientalista professzor, Germanus Gyula (*1884 +1979), aki — többek között — Konstantinápolyban (Κωνσταντινούπολη) járt egyetemre, több örmény családnál lakott, és a megrendítő eseményeknek a szemtanúja volt (ő maga is kevés híján az életét vesztette), így jellemzi Törökország gyászos történetének ezt a sötét korszakát: „Mohamedán és keresztény, albán, kurd, cserkesz, arab, drúz, török, görög, örmény, szerb, bolgár, kucovallah, a barlanglakótól a filozófusig minden vallási, nemzetiségi, társadalmi árnyalat képviselve volt ebben a népegyvelegben. Csak egy külső lökés kellett, hogy darabokra hulljon szét. Abdul Hamid ezeket a darabokat úgy akarta összekovácsolni, hogy az egyiket a másikkal fenyítette meg. Az örörményeket a kurdok által mészároltatta le, a maronita keresztényeket a drúzokkal irtatta, a szerbek ellen a macedón bolgárokat uszította, a görögöket az albánokkal félemlítette meg.“ (Germanus Gyula: Kelet varázsa. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978., 24. old.)


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI — TER-ZORI, TÖBBEZER ÁLDOZAT EXHUMÁLÁSA

Majd később, Konstantinápoly európai és ázsiai partjai közötti közlekedés ismertetésekor, Germanus Gyula professzor valóban teljesen külső szemlélőként ezt írta: „A csónakosok festői török ruháikban nem az állam alkalmazottai, hanem önálló, szabad vállalkozók. (...) Többnyire kurdok, marcona férfiak, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, de még másétól sem. Az örmény mészárlást a kilencvenes években Abdul Hamid a kurd csónakosokra bízta, és ezek fajuk harcias kegyetlenségéhez híven teljesítették a titkos parancsot. A háztetőkre menekült örményeket onnan hajigálták le, a lakásokban elrejtőzött családokat bunkóval verték agyon. Ha csónakosomat megkérdeztem, miért kapta a mellén díszelgő érmét, szenvtelenül válaszolta: „ermeni kesztim“ (örményt öltem). Mohamedán országban a gyilkosság nem esett olyan súlyosan latba, mint minálunk. (...) A megölt ember életét a gyilkos pénzzel avagy száz tevével megválthatta. Ha pedig felsőbb parancsra cselekedett, akkor hős volt, és kitüntetést kapott.“ (Germanus: Kelet... id. mű, 34—35. old.)


AZ 1915-ÖS ÖRMÉNY HOLOCAUST ÁLDOZATAI

Az Ottomán Birodalom akkori fővárosában, Konstantinápolyban–Isztambulban (Κωνσταντινούπολη), 1895-ben újabb örményellenes pogromokra került sor, amelyek Garinban (ԿԱՐԻՆ, görögül: Theodosiopolis-Θεοδοσιοπολις, a megszálló Kutyák nyelvén Erzerum), Baђesben (ԲԱՂԵՇ, a megszálló Kutyák nyelvén Bitlis), Amitban (ԱՄԻԴ, a megszálló Kutyák nyelvén Diyarbakır), Harpertben (ԽԱՐԲԵՐԴ, a megszálló Kutyák nyelvén Harput) és Edesszában (ՈՒՐՖԱ, Urfa) folytatódtak. Isztambulban 2 ezer, a többi vilajetben (megyében) 14––16 ezer örmény vesztette az életét. 1896-ban Isztambulban újabb tízezer örmény szenvedett mártírhalált. Kamil-pasa »hősi katonáinak«, »a török nemzet büszke honvédjeinek« 1894––1896 közötti bűnösen féktelen és eszeveszett népirtó garázdálkodásának szomorú mérlege: 300.000 halott. Ez a helyzet a huszadik században egy csöppnyit sem javult. Sőt. A bolsevikofasiszta népirtók étvágya tovább gerjedt


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Az 1908. július 24-i alkotmánnyal a szultán kormányát a kommunista színezetű, szovjet-barát ifjútörökök hatalma váltotta fel (a mozgalom gyilkos vezetői: Enver pasa, Dzsemal pasa és Musztafa Kemál pasa — azaz Kemal Atatürk — a nemzetközi jog értelmében népirtásért felelős háborús bűnösök.), és ekkor az örmények számára eleinte felcsillant némi remény: a török parlamentben mandátumokhoz jutott az örmény párt is, amely a török uralom elismerése mellett, az örménylakta területek számára örmény iskolákat, örmény hivatalos nyelvet, vallásszabadságot és teljes jogegyenlőséget követelt. De az új, ifjútörök kormány sajátos, elmebeteg módon fogott hozzá az örmény kérdés »megoldásához«: a követelések elutasítása mellett, felélesztette és továbbfejlesztette a II.Abd al-Hamid és Kamil-pasa által korábban már „sikeresen“ alkalmazott gyilkos népirtó módszereket.


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

Örmény-Kilíkia Királyság (ԿԻԼԻԿԻԱԻ ՀԱՅԱՍՏԱՆԻ ԹԱԳԱՎՈՐՈՒԹՅՈՒՆ) legnagyobb városában, Atanában (ԱԴԱՆԱ, törökül Adana) 1909. április 17-én a törökök újabb példátlan méretű mészárlást vittek véghez az örmények és a kurdok között: a város szinte teljes lakosságát a legkegyetlenebb módon kivégezték! Azonban a későbbi, az 1915-ös iszonyatosan nagy örménymészárlást, amelyről Franz Werfel (Werfel, Franz: A Musza Dagh negyven napja, I–II. kötet. Némedi Lajos utószavával. Budapest, Európa Könyvkiadó, A Világirodalom Remekei, 1966.; Werfel, Franz: Die vierzig Tage des Musa Dagh, 1933.) igen megrázóan számol be a magyarul is megjelent világhírű regényében, vagy a napjainkban zajló és egyre félelmetesebb méreteket öltő kurdmészárlást már csak Hitler és Sztálin őrült világmészárlása tudta némileg felülmúlni. Ezért a törököket joggal nevezhetjük gyilkos, népirtó nemzetnek mindaddig, amíg az esztelen áldozataik megkövetéséről és kártalanításáról, a kisebbségek emberi jogaiknak a helyreállításáról, az elűzöttek hazatéréséről, a törvényben — az 1920-as Sevrèsi Békeszerződésben — mindörökre rögzített határok azonnali visszaállításáról hallani sem akarnak!


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Még a törökök iránt némileg szimpatizáló Germanus Gyula professzor sem tudott közömbösen és némán elsiklani az ifjútörökök által elkövetett szörnyűséges háborús bűnös népirtó gaztett fölött. Ezt írja:

„A törökök a cári Oroszországtól féltek, de az elnyomott örmények hol burkoltan, hol nyíltan orosz győzelmet reméltek. Fegyvereket csempésztek át a határon, orvlövészek és szervezett bandák zavarták az utánpótlást. Örmény lázadásról beszéltek, és az ifjútörök kormány Abdul Hamid hagyományához híven rövid úton akarta az örmény kérdést elintézni. Az örményeket eltávolították a fővárosból és a vidékről, és a másvilágra küldték. Néhány ezret rozoga hajóra raktak, kivitték őket a Fekete-tengerre tengerre, és ott a hajót elsüllyesztették. Bosszú volt ez az Ermenisztanban (törökül: Örményország) a török hadsereg által elszenvedett vereségért. (...)


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

Egy este régi barátom, Taleat pasa (Taleat pasa — Taleat Mehmed (*1874 †1921) török háborús bűnös népgyilkos, az örménymészárlás egyik kezdeményezője és végrehajtója) meghívott vacsorára. (...) — Mi nem gyűlöljük a keresztényeket — mondta —, az iszlám vallás teljes lelkiismereti szabadságot biztosít a kinyilatkoztatott vallások hívei számára. de az örmények egy része most nyíltan ellenünk szegült, ezért önvédelemre szorultunk. Ha a háborúnak vége lesz — folytatta —, az országunkat meg kell tisztítani az örményektől. De nem gyűlöletből, hanem önvédelemből.(...) — Nekünk légüres teret kell létrehoznunk. Az idegeneket ki kell küszöbölni. (...) Rám nézett, és várta a hatást. (...) Akadozva válaszoltam, hogy ilyenfajta kiküszöbölés csak nyomorhoz vezetett. A spanyolok kiűzték a szorgalmas mórokat, az okos zsidókat, és ezután egymást ragadták torkon. Taleat pasa nem tágított: ők ezt másképpen csinálják, ők ezt jobban tudják. Nem tudhatta, hogy néhány év múlva, amikor minden összeomlott, Berlinben egy örmény diák (A háborús bűnös népgyilkoson független örmény bíróság által kimondott halálos ítéletet 1921. március 15-én Berlinben ՍՈՂՈՄՈՆ ԹԵՀԼԻՐԵԱՆ — Szoђomon Teђlirjan (*1896 †1960) örmény nemzeti hős, az ASALA vitéz tagja hajtotta végre.) a nyílt utcán agyonlövi majd ennek az elméletnek a tudósát. “— összegzi keserű hangon Germanus Gyula professzor (Germanus: Kelet... id.mű, 94—95. old.).


ՍՈՂՈՄՈՆ ԹԵՀԼԻՐԵԱՆ — SZOĤOMON TEĤLIRAN (*1896 †1960) ÖRMÉNY NEMZETI HŐS

Gondolom, ez a hitlerista–ceauşescuista–sztálinista mentalitás nem követel különösebb kommentárt. Itt hozzáteszem, hogy a főbűnös Kemál Atatürk kivételével, a többi török népirtó háborús bűnös főkolompost is utolérte az igazságszolgáltatás. Kemál Atatürk jobbkezének, Halim Szaid pasának — aki a kilíkiai örmény települések fosztogatásával óriási vagyont szerzett (Krikor: Ormianie... id. mű, 54. old.) — a halálos ítéletét 1921. december 6-án Rómában egy hős örmény szabadságharcos, Arsavir Sirákján (ԱՐՇԱՎԻՐ ՇԻՐԱԿԵԱՆ) hajtotta végre. Dzsemál pasa halálos ítéletét 1922. július 22-én Tifiliszben (ԹԻՖԼԻՍ) két derék örmény hazafi: Bedrosz Ter-Boghoszján (ՊԵՏՐՈՍ ՏԵՐ-ՊՈՂՈՍԵԱՆ) és Artasesz Gevordzsán (ԱՐԴԱՇԵՍ ԿԵՎՈՐԿՉԱՆ) hajtotta végre. A különleges örményellenes lovaskommandó lovaskommandó parancsnokának, Beheddin Csakirnak, valamint Konya valijának, Dzselalal Azmimnak a halálos ítéletét pedig 1922. április 17-én Berlinben Arám Jerkánján (ԱՐԱՄ ԵՐԳԱՆԵԱՆ) és Arsavir Sirákján (ԱՐՇԱՎԻՐ ՇԻՐԱԿԵԱՆ) hajtották végre.


AZ ASALA BÁTOR ÖRMÉNY HŐSEI, AKIK A NÉPIRTÓ HÁBORÚS BŰNÖS TÖMEGGYILKOSOKON HAJTOTTAK VÉGRE ÍTÉLETEKET

Werfel előbb említett könyvéhez írt utószóban, Némedi Lajos irodalomtörténész professzor, az egri Pedagógiai Főiskola tanára, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem német tanszékének a vezetője és az egyetem rektorhelyettese ezt írja: „ Az ősi kultúrával rendelkező keresztény örmények az ottomán birodalom szorgalmas iparos és kereskedő polgárai voltak, és századokon át sok üldöztetést szenvedtek hitükért. A XIX. század végén a török nagyhatalom végleges lehanyatlásával párhuzamosan különösen megerősödik a török nacionalizmus, mely a birodalomban kisebbséget képező török elem nemzeti álmát kívánja valóra váltani. (...)


AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAI

A török nemzeti állam kialakítására törekvő ifjútörökök az első világháború elején azonban elérkezettnek látták az időt az ún. örmény kérdés »megoldására«. Azon a címen, hogy az örmények áruló, ellenséges magatartást tanúsítanak az államalkotó törökséggel szemben, Enver pasa és Taleat belügyminiszter elrendelik a birodalomban elszórtan lakó tekintélyes népréteg »áttelepítését« a sivatagba. A vak gyűlölettel végrehajtott rendelkezés következtében százezrek pusztulnak el, szörnyűségesen, embertelen körülmények között az országutakon és a kijelölt kopár, letelepülésre nem alkalmas új »lakóhelyeken«. (...)



ARSAVIR SIRÁKJÁN (ԱՐՇԱՎԻՐ ՇԻՐԱԿԵԱՆ) ÖRMÉNY NEMZETI HŐS

Werfel 1929-ben Damaszkuszban jár. Ott látja egy szőnyeggyártó üzemben a megcsonkított és elnyomorodott, menekült örmény gyerekeket. Ekkor születik meg benne a gondolat, hogy megörökíti az örmény nép »megfoghatatlan sorsát«. Így írja meg 1932 júliusa és 1933 márciusa között — a francia sajtóban annak idején megjelent tudósítások alapján — legjobb alkotását, egy üldözött nép sorsának hőskölteményét, az embertelen sovinizmus elvakultsága és szörnyűsége elleni ragyogó vádiratát.“ (Werfel, Franz: A Musza Dagh... id. mű, II. kötet., 385—388. old.)


GÖRÖG KÖNYV AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUM ÁLDOZATAIRÓL

Itt azonban mindenképpen ki kell hangsúlyozni azt is, amit Némedi professzor — a pártállami években! — nem tudott leírni. Nevezetesen azt, hogy az egész népeket »egyetlen tollvonással«, »egyetlen kézintéssel« elsöprő, koncentrációs lágerekbe, gulágokba, akasztófákra, meszesgödrökbe, gázkamrákba és krematóriumi kemencékbe zsúfoló, rabszolgák sorsára kényszerítő hitleri–sztálini szocialista és nemzeti bolsevikofasizmus, a népirtás »művészetét« az ifjútörököktől tanulta meg!!! Attól a Kemál Atatürktől, aki Sztálin és Lenin első szövetségese és barátja, mi több: hű és odaadó elvtársa (!) volt, de aki ugyanakkor a még bölcsőben lévő német „nemzeti“ szocializmust is erőteljesen magához édesgette és ezzel végeredményben — Sztálinnal együtt! — elősegítette Hitler korcs gengszterbandájának a hatalomra jutását.

Az örmények hekatombasztikus mészárlása Törökországban a hitleristák által huszonöt évvel később Európa-szerte alkalmazott forgatókönyv szerint zajlott le. 1915. áprilisában az ifjútörök kormány törvényt hozott az örményeknek Szíriába és Mezopotámiába történő kitelepítéséről, ami végül az örmény lakosságnak hitlerista precizitással végrehajtott módszeres megsemmisítését, a már említett több mint másfél milliós örmény tömeg mártírhalálát eredményezte. Az örmények ugyanis sokhelyütt makacsul ellenálltak, nem akarták elhagyni az őseik földjét, a keservesen összekuporgatott vagyonukat. Mert a Kutyák törvénye szerint — akár később a hitleristák által deportált lengyelek, ukránok, oroszok, franciák, hollandok, belgák, cigányok, zsidók, dánok, norvégok, csehek stb. esetében — az örmények nem vihették magukkal az ingóikat, jószágaikat, és a házaikért, földjeikért semmiféle kártérítés nem járt nekik.


ARÁM JERKÁNJÁN (ԱՐԱՄ ԵՐԳԱՆԵԱՆ) ÖRMÉNY NEMZETI HŐS

„A török kormány e vállalkozását hivatalosan deportációnak nevezték — írja Hagop Krikor (Krikor: Ormianie... id. mű, 50. old.). — Nőkből és gyerekekből álló többezer fős karavánokat Anatólia délére irányították. Az Eufrátesz partját már csak alig a fele érte el. Az óriási, háborítatlan folyó, az Eufrátesz, emberi hullákat vitt, sok, nagyon sok hullát, egyesek már bomlásnak indultak. (...) Amikor erejük fogytán odavánszorogtak a sivatag szélére, a deportáció biztonságos lebonyolításával megbízott rendőrség a szerencsétlenekről lenyúzta a maradék ingóikat. (...) A barbárok megkínozták a leendő anyákat is, és amikor elvetéltek, kéjes tekintettel szemlélték a szerencsétlenek kínját. A fiatal lányokat édesanyjuk láttára erőszakolták meg, a férjeket a feleségük, a fiakat szüleik láttára ölték meg. Egyesek az anyáiktól elrabolták a gyerekeiket és fejeiket szétverték a sziklákon, vagy egyszerűen átdöfték bajonettel. (...)

A törökök egy botot dugtak a nők végbelébe és figyelmeztették őket, ha nem fognak hallgatni, a hüvelyükbe is dugnak egyet. (...) Fülöp atya 75 éves volt, ebből 45 évet töltött Törökországban. Mindenki ismerte és tisztelte, keresztények és muszlimok egyaránt, mert mindenkinek jót tett. Amikor a kemálisták elfogták és a mellén meglátták a keresztet, megkérdezték: Akarsz keresztet? Az atya rábólintott és hite jeléül megcsókolta a feszületet. Mivel szereted a keresztet — mondták a törökök — keresztre feszítünk! Mielőtt meghalt volna a kereszten, előbb bőröstől kitépték a szakállát és kiherélték, majd ráadásként lelocsolták benzinnel és felgyújtották.“




FRANZ WERFEL VILAGHÍRŰ REGÉNYE AZ 1915-ÖS SZÖRNYŰ GENOCIDUMRÓL

A »Törökország Történelme és Kultúrája Társadalmi Intézet« nevű szélsőséges náci szervezet által Krakkóban 1994-ben megjelentetett Kemál-biográfiában, Jerzy S. Łątka erről a példátlan gaztettről így ír: „Makedónia leválása után, a görögök mellett az örmények lettek az egyetlen népesebb keresztény csoport az Ottomán Birodalomban. A keleti vilajetekben — ahol az ottomán örmények fele lakott — a független becslések szerint az összlakosság 40%-t tették ki “ (Örmény egyházi források szerint, 1890-ben a törökök által megszállt örmény területeknek alig négy és fél milliós lakosságából, 2,2 milliót az örmények (ehhez további 3 milliót kell hozzátenni: olyan örményt, aki nem tagja az Örmény Apostoli Egyháznak), 0,8 milliót a kurdok, 0,2 milliót a görögök, 0,2 milliót a grúzok és cserkeszek, 0,1 milliót a perzsák, 0,1 milliót a zsidók, és 0,6 milliót az arabok és a szírek tették ki, így az elsöprő kisebbségben lévő törökök alig 0,3 milliónyian voltak! Elképesztő!). Az ifjútörök politikusok egy része a nemzetiségi problémák megoldásának a lehetőségét bizonyos autonómiának az útján látta. Az ilyen magatartással kapcsolatos remények az örményeket az ifjútörök mozgalomban való részvételre késztették. A konstantinápolyi örmény pátriárkátus diszkréten a keleti vilajeteknek a különválasztására (mint autonóm részre) törekedett. Számos töröknek a felfogása szerint, a balkán háborúk után a legnagyobb veszélyt az Ottomán Birodalom léte számára az örmény kérdés képezte. (...)

A szociáldemokrata párt (Dasnakcutjun-Դաշնակցութիւն), a legerősebb örmény politikai szervezet kongresszusa — amelyre 1914. augusztusában Garinban (ԿԱՐԻՆ - Garin, Erzrum) került sor — elvetette az Oroszország elleni együttműködéssel kapcsolatos ifjútörök javaslatot. Az örményeknek az Ottomán Birodalommal szembeni hűségük hangsúlyozása mellett, a dasnakok megtagadták a diverzió szervezését az orosz hadsereg hátában a Kaukázusontúlon. Ezzel egyidőben Tifiliszben (ԹԻՖԼԻՍ), a kaukázusi helytartó, Ilarjon Voroncov-Daskov herceg biztatására, demonstratív módon szervezni kezdték a toborzóirodát az Oroszország oldalán harcoló örmény légióba. Természetesen főleg a törökországi menekültek jöttek számításba.

A háború kirobbanásának pillanatában körülbelül ezer önkéntes került fegyverbe. Ezek a tények a törököket lépésre kényszerítették. Már augusztusban hozzáláttak a különleges csapatok szervezéséhez, melyeket az egykori hamidiyera mintázták, azaz nem állandó lovas zsandárokat, akik gyakran bűnözőkből verbuválódtak. (...) E csapatokhoz 1914 őszén tömegesen érkeztek a börtönökből elbocsátott bűnözők. (...)

A történészek szerint az örmények megsemmisítésének terve 1915. januárja és márciusa között került elfogadásra. Az ifjútörök propaganda akkoriban sokat beszélt az örmény légiók részvételéről a török hadsereg elleni harcokban. A terv szerzője — Enver mellett — Taleat pasa volt, aki belügyminiszterként írta alá a helyi hatóságokhoz megküldött valamennyi rendelkezést. Tomasz Wituch szerint (Wituch: Tureckie... id mű) , az örmények likvidálásáról szóló döntést valószínűleg az egész ifjútörök vezetés is jóváhagyta.

Az akciót alapossággal hajtották végre. (...) Az első fázisban, 1915. elején, a helyi hatóságoknak megparancsolták a civil örmény lakosság lefegyverzését, ezzel párhuzamosan az ottomán hadseregben valamennyi örményt lefegyverezték. (...) A lefegyverzett katonákat és tiszteket külön munkaszázadokba irányították, amelyeket segédmunkákra használták, főként útépítésre és alagutak fúrására. (...)

A fiatal férfiak jelentős része járványok, éhínség és gyakran embertelen körülmények közepette folytatott fizikai munka következtében halt meg.

A megmaradtakat tömeges kivégzések során lőtték agyon. Mindez a háborús zűrzavarban, távoli utatlan és lakatlan hegyvidéken történt, ahová állítólag »elítélteket« küldtek dolgozni, és a teljes századok megsemmisítésének ténye eleinte nem jutott el a közvélemény tudomására. (...) 1915 februárjának végén a kilíkiai Zeitun városában zavargásokra került sor, melyek során 9 zsandár az életét vesztette.

A bűnösök megbüntetése végett, a városkába büntetőexpediciót menesztettek. Annak ellenére, hogy a helyi örmény lakosság — ahogyan ezt a történészek állítják — nem támogatta a maroknyi örmény fiatal fegyveres ellenállását, április 8-án a város és a környék valamennyi örményének (mintegy 23 ezer fő) megparancsolták a lakóhelyeik elhagyását.

A férfiakat különválasztották a nőktől és a gyerekektől és különválasztott gyalogmenetben elhajtották őket Konya és a szíriai Dajr az-Zaur irányába. A deportáltakat különleges lovaskommandók kisérték. Az utatlan hegyvidék és sivatag kilométereinek százain át hajtották őket, élelemmel és vízzel, orvosi segítséggel való ellátás nélkül.


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

A nőket nemcsak a fegyveres kíséret erőszakolta meg, hanem azon vidékek férfiai is, melyeken áthajtották őket. Ezen felül a fegyveres kíséret megölte mindazokat, akiknek nem volt erejük továbbmenni. Ez az incidentális deportáció lett a mintája annak az akciónak, amellyel a következő hónapban a többi összes örményt sújtották.“ (Łątka, Jerzy S.: Ojciec Turków. Kemal Atatürk. Kraków, Społeczny Instytut Historii i Kultury Turcji, 1994., 93—100. old.)

És — tegyük hozzá — a hitlerista és a sztálinista deportációknak! A magukat becsületeseknek tartó embereknek, a demokratikus világnak mindaddig élesen és kíméletlenül fel kell emelnie a szavát e gyalázatos holocaust elkövetője: Törökország ellen, amíg a gyilkos állam–náció végre nem tanúsít bűnbánatot és az áldozatait nem követi meg, az örmény népet nem részesíti kártérítésben, beleértve az elrabolt, jogtalanul megszállt területeinek a sértetlen infrastruktúrával történő azonnali visszaszolgáltatását is.

Ennek érdekében Törökországot azonnal ki kell zárni a NATO-ból, az ENSZ-ből és más, a csak a becsületes, békés népek, nemzetek, országok számára fenntartott nemzetközi intézményekből. Mert az, aki gyilkost pártol, a szörnyű bűneit elnézi, elhallgattatja, őmaga is gyilkosnak minősül! Magánszemély, nemzet, állam, nemzetközi szervezet egyaránt. E tekintetben a legnagyobb felelősség azon nemzetekre és államokra hárul, amelyek hasonló gaztettek szenvedő alanyai voltak, de azokra is, amelyek ilyen gaztetteket a múltban elkövettek, vagy elkövetésükben segédkeztek. Úgy is, hogy behunyt szemmel hallgattak a történtekről.


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

„Mert ennek a bűntettnek az árnyéka annál erősebb — összegzi a világ történészeinek véleményét Wituch professzor (Wituch: Tureckie... id mű, 238. old.) —, hogy a mai napig sem a török történészek, sem a török politikusok nem akarják bevallani, hogy a népirtásra valóban sor került.” — Aztán így folytatja: „Ez a tény genetikailag a kemáli Köztársaság és az ifjútörök korszak közötti ideológiai kapcsolatot bizonyít annak ellenére, hogy az előbbi programilag távol tartja magát az ifjútörök rezsimtől. Az ügy kényessége természetesen a természetéből következik, de a mai török nemzeti tudat alakjából is.


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

A török nyilatkozatok ebben az ügyben igen szűkszavúak és a védekezést tulajdonképpen két pontra korlátozzák: 1. az 1915/16-os események áldozatai számának a maximális csökkentésére, 2. maguknak az örményeknek ezen áldozatokkal való megterhelésére, akik oroszbarát magatartásukkal és fegyveres felkelésre irányuló kísérleteikkel, önmaguk provokálták ki az ottomán hatóságok »represszióit«. Mindkét kinyilatkozás nem tárgyilagos.

Már mellőzve a számításokban jelentkező összeegyeztethetetlenséget, melyekből egyszerűen mindig egy millió örmény hiányzik, ez az ügy a lényegében nem is az áldozatok számára alapul. Hasonlóképpen a második esetben is; mellőzve már azt a tényt is, hogy nem lehet bebizonyítani semmiféle örmény felkelési kísérletet a török front háta mögött, hanem csak fegyveres önvédelem aktusairól lehet beszélni, vagy pedig a legroszszabb esetben az orosz front felől tevékenykedő front melletti diverzáns csoportokról, alapvető ügy az, hogy bármiféle felkelési kísérletek sem tudnák igazolni a kollektív felelősség elvét és olyan módszereket, amelyek elvekben és végrehajtásban egy egész nemzet fizikai megsemmisítését jelentenék.“


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

Összegzésként Wituch professzor keserűen ezt állapítja meg: „Ez a büntetlen népirtási bűntett egyébként soha nem lett becsületesen nyilvánosságra hozva és elítélve. És ez a tény azt eredményezi, hogy súlyos bűn árnyéka vetődik a török nemzet és állam történetének új lapjaira.“ (Wituch: Tureckie... id mű, 244. old.)

Magyarán: az elmúlt százhúsz évben a törökök és a szovjetek által kegyetlenül lemészárolt mintegy hat és fél–hét millió keresztény örményről szinte alig esik szó akkor, amikor eközben — a második világháború befejezését követő napoktól napjainkig — szinte nap nap után sokat, és tegyük hozzá: az örménység elhallgatott, és más népek bagatelizált huszadik századi szenvedéséhez képest, túl sokat, aránytalanul sokat lehet hallani a nagyságrendekben jóval kisebb második világháborús zsidó holocaust áldozatairól...


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB

Nemrég a párizsi Luxembourg-palotában és Strasbourgban is végre határozottan elítélték az örmények törökországi mészárlását és az szülőföldjükről történt kegyetlen elűzésüket, valamint a mindmáig náciszerű török kisebbségi politikát. A francia szenátus ugyanis népirtásként ítélte el a törökök által az örmények ellen véghez vitt pogromot és egyértelműen elfogadta azt a jereváni adatot, hogy másfél millió örmény élete szárad az 1915-ben holocaustot elkövető törökök lelkén. A párizsi szenátusi határozattal szinte egyidejűleg Strasbourgban az Európa Parlament képviselői 234:213 arányban döntöttek az örmények elleni népirtás határozott elítéléséről (Szőcs László: Ankara: örmények és kurdok. Népszabadság, Világtükör, Budapest, 2000.december 6-i szám, 6. old.). Legutóbb — tizenötödik országként — a semleges Svájc nyilvánította ki népirtásnak az örményeknek törökök általi kegyetlen lemészárlását. A náci Ankara legnagyobb megrökönyödésére, a svájci törvényhozás alsóházában 107:67 arányban, 11 tartózkodással fogadták el a határozatot (Svájc szavazott, Ankara tiltakozik. Magyar Hírlap, 2003.december 18-i szám, 9. old. ). Mindazon országok számára, melyek haboznak megtenni ezt a lépést, ez mindenképpen jelzésértékű lépés!


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ — MAGZARUL. A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB.

Ezek a tények igen komoly pofont jelentenek az Unióba már évek óta reménytelenül bebocsátást váró bolsevikfasiszta Ankara számára. A mai török politikusok szerint a franciák, svájciak, ill. az Európai Unió „felelőtlen“ magatartásukkal legfeljebb a kétoldalu kapcsolatok ellehetetlenülését érték el. Pedig e igen kiemelkedő, történelmi jelentőségű tény valójában annyit jelent, hogy Törökország mindaddig nem is álmodhat arról, hogy az Unióba felvételt nyerjen, amíg nem egyezik ki az örményekkel, a kurdokkal és a többi, a törökökkel szemben elsöprő többségben lévő nemzetiségekkel, azaz: a török nép végérvényesen lemond a török kisebbség diktatórikus hegemóniájáról és átadja az ország vezetését a többségi nemzeteknek és egyben Anatólia és az Örmény Fennsik valódi őslakóinak: a kurdoknak, a görögöknek és az örményeknek.


FRANZ WERFEL „MUSA DAGH NEGYVEN NAPJA“ – MAGYARUL. A MINDENT MAKACSUL TAGADÓ TÖRÖK BOLSEVISTA NÁCI MOCSOK IGYEKEZETE ELLENÉRE, EGYRE NÉPSZERŰBB.

Ami pedig személy szerint engem illet, nem vagyok híve sem a kollektív felelősségnek, sem a nemzetek közötti ellenségeskedéseknek, ezért ha a törökök elfogadják és kihirdetik az Európa Parlament említett határozatát és megkövetik a náci nemzetiségi politikájuk áldozatait, valamint elismerik, hogy Kemál Atatürk tetteivel súlyban Hitlerrel és Sztálinnal azonos háborús bűnös népgyilkos volt, az örménység nevében hajlandó vagyok nem elfelejteni, hanem megbocsátani, mert a Szentírás többször is aláhúzza:

„Bocsásd meg testvéreid vétkét és bűnét, a rosszat, amit veled tettek“, (Teremtés (Mózes első) könyve, 50.17.) illetve: „Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozz, s neked is megbocsátják vétked“.(Jézus, Sirák fia könyve, 28.2.), illetve: „Vigyázzatok magatokra. Ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki“ (Lukács evangéliuma, 17.3.), illetve: „Bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek (Máté evangéliuma, 6.12.), illetve: „Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek“. (Lukács evangéliuma, 11.4.)


KÖNYV A GÖRÖG-TÖRÖK ELLENTÉTEKRŐL. HIÁBA MINDKÉT ORSZÁG NATO-TAG, A TÖRÖKÖK ÁLLANDÓA SÚLYOS PROVOKÁCIÓKAT KÖVETNEK EL GÖRÖGORSZÁG ELLEN!

A megbocsátás jegyében pedig kész vagyok bármikor semleges területen tárgyalásokat kezdeni arról, hogyan lehetne az örmények, kurdok, görögök és a többi törökországi nemzetiség képviselőinek bevonásával gyökeresen átalakítani a török állam struktúráját az egy nemzetiség (a török kisebbség) diktatúrájából egy többnemzetiségű (a többségi nemzetek valamint a török kisebbség) szövetségi vagy konföderációs állammá, amelyben valamennyi őshonos nép, nemzet, felekezet a török betolakodókkal azonos jogokat élvez. A török politikusoknak ugyanis végre fel kell ébredniük és tudomást kell venniük arról, hogy Anatóliában a törökök hivatlan nemkivánatos betolakodók, és Törökország csak akkor számíthat EU-felvételre, ha ez az átalakulás akadálytalanul végbe megy. Addig az EU tagállamai egyre inkább radikálisan fagyasztani fogják a kapcsolataikat Törökországgal, ami hosszabb távon a kapcsolatok teljes elhidegülését, leépülését, megszünését és végül Törökországnak a többi nemzetközi szervezetből (NATO, ENSZ, UNICEF, FAO stb.) történő kizárását és ezzel teljes nemzetközi elszigetelését eredményezheti.

A megbocsátás jegyében pedig kész vagyok bármikor semleges területen tárgyalásokat kezdeni arról, hogyan lehetne az örmények, kurdok, görögök és a többi törökországi nemzetiség képviselőinek bevonásával gyökeresen átalakítani a török állam struktúráját az egy nemzetiség (a török kisebbség) diktatúrájából egy többnemzetiségű (a többségi nemzetek valamint a török kisebbség) szövetségi vagy konföderációs állammá, amelyben valamennyi őshonos nép, nemzet, felekezet a török betolakodókkal azonos jogokat élvez. A török politikusoknak ugyanis végre fel kell ébredniük és tudomást kell venniük arról, hogy Anatóliában a törökök hivatlan nemkivánatos betolakodók, és Törökország csak akkor számíthat EU-felvételre, ha ez az átalakulás akadálytalanul végbe megy. Addig az EU tagállamai egyre inkább radikálisan fagyasztani fogják a kapcsolataikat Törökországgal, ami hosszabb távon a kapcsolatok teljes elhidegülését, leépülését, megszünését és végül Törökországnak a többi nemzetközi szervezetből (NATO, ENSZ, UNICEF, FAO stb.) történő kizárását és ezzel teljes nemzetközi elszigetelését eredményezheti.

A Szentírás egyértelműen fogalmaz, mi vár a gyilkosokra: „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek. Ez lesz a második halál. “ (A jelenések könyve, 21.8.)

„A test cselekedetei nyílvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. “ (Szent Pál levele a galatákhoz, 5.19–21.)

Jézus ismét példabeszédben szólt hozzájuk: „A menynyek országa hasonlít a királyhoz, aki menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre! Azok nem akartak jönni.

Erre más szolgákat küldött: Mondjátok meg a meghívottaknak, hogy a lakomát előkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, gyertek a menyegzőre! Azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többiek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket. A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette. Aztán így szólt szolgáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók“ (Máté evangéliuma, 22.1–8.)

És még az is könnyen előfordulhat, hogy Törökország az Osztrák–Magyar Monarchia, Nagy-Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió sorsára jut: komoly anyagi és véres áldozatok árán széthullik apró, jelentéktelen darabokra.Ez pedig újabb nemzetiségi háborúkat és térség teljes pusztulását eredményezheti. Mert ma már egyetlen egy állam sem létezhet úgy, hogy semmibe veszi más nemzetek érdekeit és makacsul letagadja súlyos történelmi baklövéseit, régvolt vezetőinek súlyos bűneit, és ehelyett hősöknek tekinti a népirtó háborús bűnösöket, semmibe veszi a nemzetközi elvárásokat és a nemzetközi jogot.

Az első világháború viharában

Törökországnak az első világháborúba történt belépése gyakorlatilag abból az incidensből indult ki, hogy Anglia a háborúba történt belépése napján, lefoglalta az Angliában megépített és közvetlen elhajózás előtt álló két török csatahajót (Galántai József: Az első világháború. Budapest, Gondolat, 1988., 141. old.). Bár korábban V. Mohamed Reszad (1909—1918) szultán kormánya még a semlegességet deklarálta, az ifjútörök mozgalom egyik vezérének, 1914-től Törökország kifejezetten németbarát hadügyminiszterének, a tényleges hatalmat képviselő Enver pasának (*1881 †1922) a döntése nyomán került sor a német–török szövetség létrehozására.

Ez a szövetség gyakorlatilag II. Vilmos (1888—1918) császár uralta Németországot is nagymértékben felelőssé teszi az 1915-ös háborús bűnös nagy örménymészárlásért. Mert nemcsak nagyszámú német katonai kontingens (1916 nyarán szám szerint 630 tiszt és 5900 katona [Galántai: Az első... id. mű 309. old.]) harcolt a török hadsereg kötelékében, hanem a török hadsereg és gazdaság gyakorlatilag tényleges német ellenőrzés alá került (Galántai: Az első... id. mű 217. old.), és a németeknek németeknek igenis lett volna módjuk és elegendő eszközük megakadályozni a szörnyű genocidumot. Annál is inkább, mert a történtekről az ankarai német követség rendszeres és aprólékos jelentéseket küldött Berlinbe. [Gjermanszkije isztocsnyiki o genocigyje Armján. Jereván, 1991. (Германские источники о геноциде Армян. Ереван, »Айастан«, 1991); Sztepanján, Szt.: Armjenyija v politikje impjerialiszticsjeszkoj Gjermanyii (kanyec XIX-nacsalo XX vjeka). Jerevan, Izdatjelsztvo »Ajasztan«, 1975 (Ст. Степанян: Армения в политике империалистической Германии. Издательство »Айастан«, Ереван, 1975); Lepius, J.: Deutschland und Armenien 1914—1918. Potsdam, 1919.; Vierbücher, Heinrich: Was die Kaiserliche Regierung... id. mű]

Ugyanakkor sajnos azt sem szabad elhallgatni, hogy a szörnyűséges történtekért az egykori Osztrák-Magyar Monarchia jogutódait is bizonyos mértékű erkölcsi felelősség terheli, mert Bécs–Budapest ankarai nagykövete is naprakészen ismerte a kialakult helyzetet, s a jogtipró Törökország oldalán, a német hadsereg mellett, mintegy 1000–1500 osztrák-magyar tiszt és katona is résztvett az anatóliai—örményországi harcokban. Ezért az utódállamok: Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna kormányai is a múltban történtektől való határozott és egyértelmű elhatárolódással párhuzamosan, legalább egy gesztusértékű I,am sorry-val tartoznak az egyetemes örménységnek...

Wituch professzor ezt így fogalmazta meg: „Társfelelősséggel tartoznak a német és az osztrák-magyar kormányok is, amelyek semmit sem tettek e bűncselekmények megakadályozása érdekében.“ (Wituch: Tureckie... id. mű, 244. old.)

Azt a tényt, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia is teljesen tisztában volt az örmény holocaust megtörténtével, a legjobban bizonyítják Dr. Vidéky Emil által leírtak. Dr. Vidéky az első világháború legelején, az Osztrák—Magyar Monarchia tisztjeként lett Törökországba irányítva és erről 1933-ban Budapesten egy könyvet is megjelentetett. Hálebi (aleppói) feljegyzéseiben többek között ezt írja:

„Megkerestem a Boromeus nővérek kolostorát, a főnöknő és Soror Walburga még a vasúton meghívtak. (...) Rémeset beszéltek a nővérek az aleppói örmény öldöklésről. Egy napon, váratlanul, megbeszélt jelszóra, az utcán a törökök karonfogták ismerős örményeiket és séta közben fogva tartották, hogy ne menekülhessenek a mellékutcákból kiömlő fakalapácsos törököktől, akik ott valamennyit agyonverték. Behatolva a lakásokba asszonyt, gyereket rakásra öltek, talán 40.000 embert egy délután. A hullákat egy hegybe rakták, oltatlan mésszel öntötték le, a vér hetekig maradt az utakon! Ezt a pár szegény árvát a Boromeus nővérek titokban behozták a kolostorba, nem szabad tudni róluk töröknek, agyonvernék őket. (...) Sok helyütt hallottam a nagy örmény mészárlásokról. Keresztül mentem teljesen elhagyott falukon; szép üres házak, azokban mind örmények voltak, akik nem élnek már. Mesélik, hogy az Euphrát egy hétig vörös volt végig az örmény vértől.“(Dr.Vidéky Emil:Törökországi kalandok a világháborúban. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda,1933.,39–40. old.)

Dr. Vidéky nem az egyetlen az akkor Törökországgal szövetséges Németország és Osztrák–Magyar Monarchia egykori katonái közül, akik ily megrázó szavakkal írták le ezt a tragédiát! Erről a legrészletesebben Sz. Sz. Sztjepánján jereváni professzor által megjelentetett „Német források az örmény holocaustról“ című, kétkötetes dokumentum-gyűjtemény valamint „Örményország az imperialista Németország politikájában. (A XIX. század vége — a XX. Század eleje).“ című terjedelmes tanulmánya számol be hitelesen (Германские источники о геноциде Армян. Период Первой Мировой Войны. Сборник документов и материалов в 2-х томах. Под редакцией профессора С. С. Степаняна. Ереван, „Айастан“ 1991.; С. С. Степанян: Армения в политике империалистической Германии (конец — начало ХХ века). Издательство »Айастан«, Ереван, 1976) éppúgy, mint Heinrich Vierbücher 1937-ben Brémában közreadott könyve (Heinrich Vierbücher: Was die Kaiserliche Regierung den Deutschen Untertanten Verschwiegen hat Armenien 1915 die Abschlachtung eines Kulturvolkes durch die Türken. Bremen, 1937.). De nézzük meg az előzményeket: az első világháború törökországi kezdetét és lefolyását.

Törökország és Németország 1914. augusztus 2-án titkos egyezményt kötött, amelynek későbbi eredményeként az Ottomán Birodalom is belépett Oroszország és Anglia ellen folyó első világháborúba. A törökök 1914. október 21-én lezárták a Dardanellákat, majd Souchon török admirális október 28-án a németektől kapott Jawus és a Midilli nevű hadihajókkal elkezdte bombázni Odesszát, Szevasztopolt, Feodosziját és Novoroszszijszkot és elsüllyesztett több orosz szállítóhajót és egy ágyúnaszádot. Ezt követően Oroszország, majd Anglia és Franciaország hadat üzentek Törökországnak. Anglia annektálta a törökök megszállta Ciprust és proklamálta Egyiptom feletti protektorátusát.

A 3. hadsereg kötelékébe tartozó, mintegy 150.000 török katona megtámadta a kaukázusontúli, körülbelül 100.000 főt számláló cári hadsereget. Nagyobb csatára a nyugat-örmény Szariђamis (ՍԱՐԻՂՄԻՇ) városnál 1915. január 4-én került sor, ahol az oroszok fényes győzelmet arattak és a 3. török hadsereg mintegy felét szétzúzták. Ezzel az első világháborús hadszíntér áthelyeződött Nyugat-Örményország, de ugyanakkor Irán területére is. A törökök ugyanis benyomultak a semleges Perzsia területére, ahonnan aztán az oroszok űzték ki őket. Közben az angolok is bevonultak az Ottomán Birodalom mezopotámiai birtokaira.

A Török Köztársaság nagyon rövid, de annál gyászosabb történelme során, az iszlám világát megszámlálhatatlan esetben igen csúf módon és alattomosan becsapta. Ha az alantas politikai érdekei ezt megkívánták, azonnal nagyvonalúan és álszentségeskedően »az iszlám védőbástyája« pózban kezdett el tetszelegni. Aztán amikor az iszlám világ szorult a törökök legcsekélyebb jóindulatára, a cserbenhagyás már nem volt ilyen látványos, de annál inkább keserű, kiábrándító és káros a segítségre várókra nézve. Ahogyan ez az örményekkel és a magyarokkal rokon, ám erőszakosan iszlámizált kurdokkal is megesett.

A kurdok eleget tettek az alább ismertetett „muszlim szent kötelességnek“, ám amikor később ennek fejében csekély mértékű autonómiát kértek a Portától, Ankara — az örmények esetében már »tökéletesen bevált« módon — megkezdte a kurdok elleni, mai napig tartó mind kegyetlenebb és véresebb népirtó háborúját, amelynek a világ demokratikus részének mielőbb véget kell vetnie, közömbösen azt sem szemlélheti. (A kurdok először 1925-ben lázadtak fel, és válaszként Kemál Atatürk — hűen eddigi tömeggyilkos magatartásához — 35 ezer török katonát vezényelt ki ellenűk, akik 200 kurd falut tettek a földel egyenlővé és — most is a tényeket szégyentelenül meghamisító hivatalos statisztikák szerint — tizenötezer kurdot mészároltak le, bár egyes történészek szerint valójában többszázezer kurd áldozatról kellene beszélni.) (Łątka: Ojciec... id. mű, 189. old.)

Történt, hogy az első világháború elején az angolok ravaszul felszólították a kurdokat és az arabokat a Porta elleni lázadásra. Erre a törökök válaszként a küzdelmüket az „iszlám harcaként“ kezdték feltüntetni és felszólították India, Jáva, Algéria, Marokkó, Tunézia, Egyiptom, Perzsia, Turán, Bokhara és a Kaukázus iszlám hitű lakosait, hogy keljenek fel az angolok, franciák és oroszok uralma ellen. Ennek a felhívásnak az iszlám világban igen kicsiny visszhangja lett, de ugyanakkor felhergelte a muszlim törököket és a muszlim kurdokat a saját birodalmon belüli nem iszlám hitűek ellen, aminek a szomorú végeredménye az örmények lemészárlása és deportálása lett.

AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: BEHEDDIN CSAKIR

A kurdokhoz és arabokhoz szóló angol engedetlenségi felhívást lekontrázó török ellenlépés, a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy Kemál Atatürk milyen hétpróbás szélhámos és gyilkos haramia volt. Egy olyan kisiklott erkölcsű perszóna, akihez hasonlóan gonoszt még az Ezeregyéjszaka meséiben sem találunk. Például egy Alibaba a negyven rablójával együttvéve, szent ember volt hozzá képest.

Atatürk volt az, aki az iszlámra hivatkozva, a saját hazájukból, szülőföldjükről deportáltatta, mészároltatta le az örményeket, méghozzá a legkegyetlenebb, szadista módon. Aztán amikor a mór megtette a kötelességét, gondolkodás nélkül, cinikus hidegvérrel szétzúzta az iszlám intézményrendszerét. No persze akkor még egy másik hétpróbás gonosztevő: Joszif Viszarionovics Dzsugasvili — tolvajnéven: »Sztálin« — elvtársa és legjobb barátja, mi több: tanítványa volt, na és természetesen az istentagadó marxizmussal az iszlám sehogyan sem fért össze! Atatürk e téren is túltett Hitleren és Sztálinon.

A muzulmán világ pápája, a kalifa eddig hagyományosan a szultán volt, ahogyan Oroszországban is a cár volt a pravoszláv egyház feje, vagy Angliában ma is a királynő az egyes számú anglikán egyházi főméltóság. Atatürk legkisebb szkrupulusok nélkül, elűzte a szultánt, így 1924. március harmadikáig az uralkodócsalád egyik tagja, Abdülmecid lett a kalifa.

Musztafa Kemál (tolvajnéven “Atatürk”) ugyanis ezen a napon — Sztálin ihletésére!!! — a parlamentben keresztülvitette a kalifátus és az egyházi intézményrendszer teljes megszüntetését eredményező törvényt. A papneveldéket bezáratta, az egyházi méltóságokat elkergette az országból vagy börtönbe vetette, az egyházi vagyonra rátette a kezét, szégyenteljesen megmásította az iszlám szent hagyományokat.

(Ennek isszuk most a levét, mert az iszlám terrorizmust, amely a gyilkosságot tiltó és a gyilkost kiközösítő Korán tanaival sehogyan sem fér össze, csak a Kalifa állíthatná le. De a muzulmán világnak sajnos ma kalifája nincs.)

Ezzel gyakorlatilag Törökország további életéből szinte teljesen kiiktatta az iszlámot, illetve csak annyiban hagyta meg a jelenlétét, hogy szükség esetén még mindig hatásos fegyverként használható legyen az engedetlenek ellen, ahogyan ezt Sztálin tette meg Oroszországban, amikor csapást mért a pravoszláv egyházra. A máig érvényes, a nemzetiségi kisebbségeket — és ezzel az emberi jogokat — felszámoló 1928-as török alkotmány már csak megerősítette a történteket.

Törökország azóta nagyon sok borsot tört az iszlám világ orra alá, és a mai napig a kommunizmus, a fasizmus és az iszlám közötti senkiföldjén rekedt. A nemzeti zászlaja is ennek igen kifejező jelképe: az aranycsillagos vörös szovjetlobogóhoz hasonlít, az iszlám világához való egykori tartozásának csupán már csak a szánalmas emléke a sarló és kalapács helyére a csillag mellé gúnyt űzően odabiggyesztett félhold. (De hiszen a perverz Sztálin–Atatürk-féle népgyilkos bandavezér-szövetkezet harmadik leprásának: Hitlernek a zászlaja is ilyen volt, ott a vörös zászlón horogkereszt került a sarló és kalapács helyére...) De menjünk még vissza 1915-ig.

Még az örménymészárlás megkezdése előtt megindult a nagy visszhangra talált Gallipoli-hadművelet, 1915. februárjában a szövetséges hadiflotta megkezdte a Dardanellák külső erődeinek a bombázását, az angol és a francia flotta pedig megszállta a Dardanellákkal szemközti Lémnosz és Tenedosz görög szigeteket. Március 18-án megindult egy erőteljes flottatámadás, amelyben 16 szövetséges csatahajó és cirkáló vett részt. Azonban az aknák és a lángba borult erődök tüze nagy kárt tett bennük.

Sajnos a várakozásokkal ellentétben a Gallipoli-hadművelet a tengerszorosokat nem nyitotta meg és nem eredményezte a balkáni országok belépését a háborúba, amelyhez csak Olaszország csatlakozott. A győzelem ugyanakkor a törököké lett, minek hatására fogtak hozzá borzalmas, hitlerista stílusú tervük végrehajtásához.

Az örményországi frontokon a háború lényegében 1915 végén újult ki. A törökök támadást indítottak az oroszok ellen Garin (ԿԱՐԻՆ, törökül Erzerum) és Köprüköy irányába és 1916 elején elfoglalták ezeket a városokat. Ezt követően az oroszok oldalára állt a szerencse: 1916. február 16-án visszavették Garin városát, márciusban eljutottak a Van tó partjáig, majd a következő hónapokban sorra bevették Drabizon (ՏՐԱՊԻԶՈՆ, Trapezunt), Papert (ԲԱԲԵՐԴ, Bajburd) és Jerzinga (ԵՐԶՆԿԱ, törökül Erzincan) városokat és a török támadás ellenére megtartották állásaikat Mus (ՄՈՒՇ, törökül Muş) és Paђes (ԲԱՂԵՇ, törökül Bitlis) városoknál, ahol a török 3. hadsereg jelentős részét szétzúzták.

A népirtás hatására nagyon sok örmény hazafi átszökött az oroszok megszállta Észak–Kelet–Örményországba, ahol tömegesen jelentkeztek a törökök ellen harcoló hadseregbe. A ma ájtatosan nemzeti hősként tisztelt nagy örmény hazafi Garegin Nzsdeћ (ԳԱՐԵԳԻՆ ՆԺԴԵՀ, Garegin Ter-Harutjunjan, ԳԱՐԵԳԻՆ ՏԵՐ-ՀԱՐՈԹՅՈՒՆՅԱՆ, *1886 †1955) harcostársa, a Dasnakcutjun (ԴԱՇՆԱԿՑՈՒԹՅՈՒՆ) párt tagja, a tapasztalt hadvezérként ismert, és ugyancsak legendás vitézként tisztelt Andranik Oђanján (ԱՆԴՐԱՆԻԿ ՕՂԱՆՅԱՆ, *1865 †1927) tábornok vette át a parancsnokságot az örmény önkéntesek felett. Az orosz haderők elsöprő győzelmei az örményországi frontokon, gyakorlatilag — az örmények által csak így, egyszerűen a keresztnevén nevezett — Andranik tábornok hősi jelenlétéhez fűződtek.

Az Ottomán Birodalom végét tulajdonképpen maguk az „igazhitűek“ idézték elő, ezzel is egyértelműen jelezvén azt, hogy az iszlám a továbbiakban nem kíván azonosulni Törökországgal. Az angolokkal már a háború kirobbanása előtt kapcsolatban álló Mekkai nagyserif — egyébként Mohamet próféta dédükunokája —, Husszein ibn Hásim (1916—1924, *1856 †1931), törökellenes arab lázadást robbantott ki az iszlám legszentebb helyén, Mekka városában, majd a felkelés megszilárdítása után — november 4-én — Hidzsász állam (mai Szaud Arábia és Jemen) királyává koronáztatta magát és Anglia elismerésével megszilárdította a helyzetét.

A független Hidzsász Királyság létrejötte elősegítette az angol sikerek halmozását. Palesztinában és Mezopotámiában megindult a brit előrenyomulás. 1917. november 2-án az angolok elfoglalták Beer-Sevát, november 16-án Jaffa kikötővárost és december 9-én Jeruzsálem került a kezükbe. 1918-ban folytatódott az előrenyomulás.

Az angolok október 1-én már Damaszkusz urai voltak és mélyen behatoltak Nyugat-Örményország területére. Itt október 26-án bevették a ma is túlnyomórészt örmények lakta Háleb (ՀԱԼԵԲ, Aleppo) városát, majd Háleb és Micipin (ՄԾԲԻՆ), ill. Niszibin (a török megszállók Nusaybinnak nevezik) között elfoglalták a Bagdadi vasút örményországi szakaszát.

A törökök 1918. október 30-án kénytelenek voltak fegyverszüneti egyezményt kötni az angolokkal, amire a mudroszi kikötőben horgonyzó HMS Agamemnon angol cirkáló fedélzetén került sor. A következő hetekben Isztambul és a Dardanellák környéke már a szövetséges haderők megszállása alá került.

A két bolsevikofasiszta haramia: Sztálin és Atatürk szövetsége

A közeledő vég hatására és annak tudatában, hogy az örmény vértenger okozta iszonyattól megdöbbentett civilizált világ nem fogja tétlenül tudomásul venni az örménység kárára elkövetett szörnyűséges háborús bűnöket, és Törökország elveszíti egész Nyugat-Örményországot, Kurdisztánt és Kilíkiát, Kemál Atatürk létrehozta a bolsevikofasiszta színezetű nacionálkommunista »Keleti Tartományok Jogvédelmi Ligáját«, amelynek természetesen az elnöke lett. Két kongresszusán — amelyeket színtiszta örmény városokban:

Szepaszdia (ՍԵԲԱՍՏԻԱ, törökül Sivas) és Garin (ԿԱՐԻՆ, Erzrum) területén tartották meg, ez a marxista–sztálinista—hitlerista—ceauşescuista beállítottságú, szélsőségesen nacionalista szervezet, a háborús bűnös Mustafa Kemál pasa — tolvajnevén »Atatürk« — számára szabad kezet adott »akár az ördöggel való szövetkezésre is«. Ennek nyomán Atatürk már 1917 elején szigorúan titkos tárgyalásokba kezdett a cári Oroszország (és az egész világ) legveszedelmesebb belső ellenségével: az orosz bolsevikokkal.

A cár hatalmának megdöntésére irányuló küzdelemben, Atatürk komoly német–török segítséget ígért a bolsevikok bűnbandájának. Először is a főkolomposaikat öszszehozta a németekkel. A német vezérkar gondolkodás nélkül felkarolta Atatürk őrült ötletét abban bízva, hogy »a bolsevik bűnbanda két hét alatt úgyis elvérzik«. (Sajnos nem így történt.)

A kegyetlen, embermilliók vérét kiontó vörös terrort megalapozó félkegyelmű bolsevik bandavezér, Vlagyimir Uljanov, gengszternéven »Lenin«, ekkortájt Svájcból tolvaj módra osonva, egy leplombált marhavagonban utazott el Berlinbe, Ludendorff és Hindenburg marsallokkal tárgyalni, aminek a végeredménye a hírhedt szemfényvesztő »Dekrétum a békéről« közös megfogalmazása lett.

Németország ezen sokat nyert, mert ily módon megszűnt a keleti front, ahonnan átvezényelhette a katonáit az egyre inkább töredező nyugati frontra. Eközben pedig az ankarai titkos tárgyalásokkal Lenin által megbízott Joszif Viszarionovics Dzsugasvili — tolvajnevén Sztálin —, több napig Atatürk »elvtárs« »legkedvesebb vendége« volt.

A demokratikus világnak a bolsevista gonosztevőkkel történt szégyentelen és elvetemült lepaktálása — Teherán–Jalta–Potsdam — óta, keveset lehetett olvasni a két világháború között évtizedekig virágzó német—szovjet együttműködésről. Erről a gyalázatról rántotta le a leplet a kor kiváló ismerője, Magyarországon a napokban Churchill-életrajzíróként bemutatkozott Sebastian Haffner a Lengyelországban nemrég megjelent könyvében (Haffner, Sebastian: Diabelski pakt. Z dziejów stosunków niemiecko—rosyjskich 1917—1941. Lublin, Median SC, 1994.). A német ügynökké vált Lenin — akit a hivatalos német körök jogosan mindvégig őrültnek és utópistának tekintettek (Haffner: Diabelski... id. mű, 21. old.) — a haláláig gyakorlatilag a német birodalmi érdekeket képviselte. Ezért kerülhetett sor a breszt–litovszki béketárgyalásokra, melynek eredményeként Németország keleten megtarthatta valamennyi általa elfoglalt területet.

A német–szovjet együttműködés akkor volt a legfurcsább, amikor a Német Birodalom egyik oldalról a bolsevistákat hátba támadó fehér csapatokat támogatta, de ugyanakkor a vörösök is megkapták mindazt, amit követeltek. Megkapták, mert Berlin nem ok nélkül attól tartott, hogy a német-szovjet viszony elmérgesedése esetleg azt eredményezi, hogy a vörös ruszkik a régi ellenségnek, Angliának adják el Oroszországot.

A német segítség okai ugyanis kifejezetten üzleti jellegűek voltak. Németország mindvégig azt remélte, hogy a Szovjetunió afféle német gyarmattá válik, ha a “testvéri” segítség fejében, a német cégek monopollisztikus konceszsziókhoz jutnak, elsősorban a bányászat, a kőolajipar és a közlekedés terén.

A gerinctelen együttműködés még akkor sem fulladt kútba, amikor a német kormány kegyetlenül vérbefojtotta az 1919—1920-as németországi kommunista lázadást. A hangzatos elítélő nyilatkozatoktól eltekintve, az opportunista szovjet vezetés gyakorlatilag teljesen közömbösen fogadta az állitólagos német elvbarátok akasztásának a hírét. Törökországi kemálista hittestvéreikhez hasonlóan, az orosz bolsevistáknak igen nagy szükségük volt a német tőkére és fegyverekre.

Ezt deklarálta a gyalázatos rapallói különbéke is, melyet Európa háta mögött, 1922 Húsvétkor kötött meg Joseph Wirth német birodalmi kancellár (1921—1922) valamint Georgij V. Csicserin ruszki külügyi népbiztos (1918—1930). Ez a különbéke hetven évre halasztotta el Európa egyesülésének, az Európai Unió létrejöttének ügyét, mert tökéletesen keresztülhúzta az angol miniszterelnök Lloyd George (1916 —1922) ezirányú terveit, aki a szomszédos Genovában éppen ezekben a napokban összehívott európai konferencián próbált tartós európai egységet teremteni.

A két világháború közötti német–szovjet együttműködés legsikeresebbnek a Vörös Hadsereg és a Reichswehr szerteágazó gyümölcsöző kapcsolataiban mutatkozott meg (Haffner: Diabelski... id. mű, 90—105. old.). Többek között a tisztképzés terén, így — ami sokáig »titok« volt — Werner von Blomberg későbbi birodalmi hadügyminiszter, feldmarsall, Hitler odaadó híve, 1935-töl a Wehrmacht főparancsnoka, szintén a Vörös Hadsereg tisztjeitől szerezte meg a szakmai ismereteket... (Haffner: Diabelski... id. mű, 93. old.) Az ankarai összeesküvés eredményeként, a közben szovjet segítséggel, közönséges puccsal kizárólagos hatalomra jutott Kemál (tolvajnéven Atatürk) pasa — akkor még »elvtárs« — fegyverszünetet, majd békét kötött Sztálinnal. A megkötött fegyverszünet (s a tengernyi szovjet vodka) hatására — Kemál pasa további hazaárulásától nem ok nélkül tartva — szökött az oroszok megszállta őshazájába, Turkesztán–Bokhara területére a másik ifjútörök főkolompos, Enver pasa, aki a bolsevikofasiszta Vörös Hadsereg ellen harcoló, egy pánturán birodalom megteremtéséről álmodozó baszmacsok tábornokaként esett el Belső-Ázsiában.

A bolsevista felforgatók kitűnő német és török katonai és hírszerző tanácsadókat kaptak, akiknek titkos szentpétervári jelenléte nagymértékben befolyásolta a gyászos 1917-es október 10-i (november 7-i) események végkifejlődését, amiről a KGB levéltárából mostanában kezdenek előkerülni igazán érdekes, a csoda folytán meg nem semmisített szigorúan titkos dokumentum-töredékek, vagy pedig a történtekre félelem nélkül kezdenek emlékezni a még élő egykori szemtanúk, vagy a gyermekeik. De ez az Atatürk–Sztálin barátság hozta létre a későbbi, a Szovjet Birodalom felbomlásáig életbentartott, elsősorban az örménység és a görögség ellen irányuló széleskörű török–orosz titkosszolgálati együttműködést is. Ennek az együttműködésnek csupán a mellékterméke volt az, hogy a törökök — egészen 1989-ig — a NATO szigorúan titkos terveit is rendszeresen kiszolgálták a KGB-nek.

A magyarok, az örmények, a görögök és a lengyelek azt már réges–rég megtanulták, hogy a török kutyának hinni nem lehet, minderre az angolszászok és a latinok — úgy tűnik — a mai napig nem jöttek rá! Csak Görögország — a NATO-n belül árván magára hagyva — kénytelen az újabb és újabb török törvénytelenségeknek ellenállni, az újraéledő török veszedelemmel szemben szinte donquijotei harcot viselni. Ki is volt tulajdonképpen ez a bizonyos Kemál Atatürk? Ugyanolyan, a csatorna széléről felkapaszkodott senkiházi, mint amilyen Hitler és Sztálin voltak. Az életrajzírói mindenesetre nagy gondban vannak, amikor a származását próbálják — többé-kevésbé hiteles módon — bemutatni. Łątka ravaszul így kerüli meg ezt, a számára igen kényes kérdést: „Keveset lehet tudni Atatürk őseinek származásáról. Az Ottomán Birodalom egy olyan ország, ahol egyáltalán nem számított a származás.“ (Łątka.: Ojciec... id. mű, 11. old.)

De a nyers tényeket még a legnagyobb Atatürk-szimpatizánsok sem tudják mellőzni. Kemál Atatürk apjáról Łątka ezt írja: „Az alkoholban kereste a feledést. Három évi kínlódás után halt meg, valószínűleg 47-évesen. Mustafa ekkor alig 7-éves volt.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 17. old.) És egy iszlám országban az, aki alkoholista volt, az a társadalom perifériájának a legszélén helyezkedett el, ugyanis köztudottan az iszlám az alkoholfogyasztást tartja az egyik legnagyobb főbűnnek, némely országban az iszlám még ma is az alkohol-(és más kábítószer-) fogyasztást halállal bünteti! Łątka ehhez még hozzáteszi: „A második osztály elvégzése után Mustafának el kellett búcsúznia az iskolától.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 17. old.) Magyarán: analfabéta volt! És alkoholista, akár az apja.

Łątka ezt diplomatikusan így írja le: „Ferde, az alkoholizmusra való hajlandóságot eláruló arc. Az arcának egyetlen vonása az, amely szembetűnt, sőt: hipnotizált, a szemek: kicsi, túlzottan kis, világos acélszínű, majdnem lila szemek, melyek a beszélgetőpartnert — szinte kegyetlenül — egyenest szúrták a fogorvosi fúrógép hideg, tudatlan kegyetlenségével. Szörnyű szemek, a bennük lapuló töretlen kegyetlenséggel.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 11.old.) Hát igen! Végeredményben minden, még a legmocskosabb folt is megtalálja a hozzávaló zsákot. És Törökország is egyhamar rátalált a szovjet zsákra...

Kemál Atatürk említett kegyetlensége teljes leplezetlenséggel először 1910-ben tört ki. Łątka erről finoman így ír: „A legtöbb gondot a szkipetárok okozták. 1910-ben Szkipetáriában felkelés tört ki. A helyszínen tartózkodó fegyveres erők képtelenek voltak elbánni a zendülőkkel. A helyszínre személyesen utazott el Mahmud Sevket hadügyminiszter. Útközben Szalonikiből magával vitte Musztafa Kemált. A felkelést elfojtották.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 73. old.) Az a tény, hogy honfitársai »Atatürk«, azaz: »a törökök atyja« névvel látták el ezt a narkós hétpróbás köztörvényes bűnözőt, csak hatványozottan erősíti ennek a nemzetnek a valódi, álca nélküli szörnyarcát!

AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: DZSEMÁL PASA.

Már Törökország hadbalépése után, az antanthatalmak megkezdték a tárgyalásokat Törökország felosztásáról. A cári udvar villámgyorsan az angolok és a franciák tudomására hozta, hogy annektálni kívánja a tengerszorosok menti partokat és a Kaukázusontúlon kiterjeszteni a birodalom határait, a Törökország által megszállt örmény és kurd területek megszerzésével, amiről aztán később Sztálin — Atatürk kétes elvtársi barátsága fejében — oly nagyvonalúan lemondott.


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: LAVRENTYIJ BERIJA

Mivel az első világháborúban Törökország a háborút esztelenül kirobbantó vesztes hatalmak oldalára állt, ezért a párizsi (sevrèsi) békeszerződés az Ottomán Birodalom megszüntetését is eredményezte. Törökország elvesztette valamennyi gyarmatait, melyekből csak Örményország és Kurdisztán kivételével vonult ki. Pontosabban: kivonult, majd rövidesen — Sztálin segítségével — ismét megszállta Örményországot és Kurdisztánt. A mocskos oroszországi politikai földindulás nyomán, a vérvörös 1917. gyászos novemberében, egész Örményországban a szociál-liberális Dasnakcutyjun Párt magához ragadta a hatalmat és ennek hatására mind az orosz mind a török csapatok fejveszetten elhagyták az országot. A kilencszáz év óta oly áhítattal várt siker mámora azonban nagyon rövid életű volt: 1918. májusában a törökök újabb agressziót követtek el Örményország ellen és jelentős területeket foglaltak el. De csak átmenetileg, mert Nagy-Britannia kivonulásra kényszerítette őket és a megszállt területekre angol csapatok vonultak be.

A NYUGAT-ÖRMÉNY KIRÁLYSÁG ÉS AZ (KELET) ÖRMÉNY KÖZTÁRSASÁG A MÁIG ÉRVÉNYES 1920-AS SEVRÈSI BÉKESZERZŐDÉS UTÁN. A SEVRÈSI PAKTUM ÉRTELMÉBEN NAGY-KARABAH ÉS NAHICSEVÁN IS AZ ÖRMÉNY KÖZTÁRSASÁG SZERVES RÉSZE!

Az örmény kérdés a Párizs melletti Sevrèsben került napirendre. Az örmény küldöttséget az egyik legkiválóbb akkori örmény politikus, Avetisz Arakel Aharonján (*1866 †1948), a Dasnakcutyjun Párt egyik vezetője, a parlament elnöke vezette. Bár az örmény küldöttség valamennyi megszállt örmény tartomány kiürítését követelte, a törökök a nagy területvesztés után viszont éppen Örményországot (Nyugat-Örményország) akarták megtartani.


MIVEL TÖRÖKORSZÁG GYALÁZATOS MÓDON — SZTÁLIN SEGITSÉGÉVEL — SZÉTVERTE NYUGAT-ÖRMÉNYORSZÁG KIRÁLYSÁG FÜGGETLENSÉGÉT, ONNAN AZONNAL KI KELL VONULNIA, DE A KÁRPÓTLÁSKÉNT A TÖBBI TÖRTÉNELMI ÖRMÉNY ÉS KURD TERÜLETET IS VISSZA KELL ADNIA, BELEÉRTVE KURDISZTÁNT, KILÍKIA, DÉL-MOKK ÉS DÉL-SZASZUN ÖRMÉNY KIRÁLYSÁGOKAT IS!

Angol és francia nyomásra a szerződő felek Szebasztia, Kilíkia valamint Dél-Mokk és Dél-Szaszun kivételével, 1920. augusztus 10-én végül mégis megegyeztek Nyugat-Örményország teljes függetlenségéről és aláírták a Sevrèsi Békeszerződés néven ismert, máig érvényes dokumentumot. A Sevrèsi Békeszerződés a független Kurdisztán Állam létrehozásáról is rendelkezett. Görögország bár a győztesek oldalán állt, Sevrèsben a törököktől szinte jelképes kárpótlást kapott: mindössze Imbrosz és Tenedosz szigeteket valamint Szmirnát (Σμιρνα, Izmir) és környékét foglalhatta csak el.

Törökország visszavonhatatlanul kötelezte magát arra, hogy Örményországnak visszaadja a 32.700 km² trapezunti vilajet keleti, 15.000 km² részét, Direpoli (ՏԻՐԵԲՈԼԻ, Tirebolu), Drabizon (ՏՐԱՊԻԶՈՆ, Trapezunt) és Rize (ՌԻԶԵ, Riza) kikötőkkel, valamint Kelkit és Kjumusann (ԳՅՈՒՄՈՒՇԽԱՆՆ,Gümüşhane) városokkal; a 49.700 km² területű erzerumi vilajet majdnem teljes, 40.000 km² területét Jerzinga (ԵՐԶԻՆԿԱ, Erzincan), Papert (ԲԱԲԵՐԴ, Bajburd), Mamaђatun (ՄԱՄԱՂԱԴՈՒՆ), Garin (ԿԱՐԻՆ, Erzrum), Hnusz ( ԽՆՒՍ, Hinis) és Alasgerd (ԱԼԱՇԿԵՐՏ, Eleşkirt) városokkal; a 21.100 km² bitliszi vilajet keleti felét, 15.000 km² területet Mus (ՄՈՒՇ, Muş), Paђes (ԲԱՂԵՇ, Bitlisz) és Manazgerd (ՄԱՆԱԶԿԵՐՏ, Malazgirt) városokkal; valamint a 39.300 km² területű vani vilajet nagyobbik, északi, 20.000 km² területű részét a Van tóval (ՎԱՆԱ ԼԻՃ), Van (ՎԱՆ), Mokk (ՄՈԿՍ), Ardzsés (ԱՐՃԵՇ, törökül Erciş) és Hosap (ԽՈՇԱԲ, Hoşap) városokkal.


A HÁROM GENGSZTER HARAMIAVEZÉR: ADOLF SCHLICKGRUBER (TOLVAJNEVE: „HITLER“) — KEMÁL MUSZTAFA (TOLVAJNEVE „ATATÜRK“) —ÉS JOSZIF VISZÁRJONOVICH DZSUGASVILLI (TOLVAJNEVE „SZTÁLIN“)

A Sevrèsi Békeszerződés egyéb rendelkezései szerint Nagy Britannia jogot kapott Isztambul, a Boszforusz és a Dardanellák megszállására, Törökország Görögország javára lemondott Trákiáról, az Égei-tenger szigeteiről (az Olaszországnak ítélt Rodosz kivételével) és Szmirnáról, Olaszország javára lemondott Rodoszról, Tripolitániáról, Szíriáról és Kilíkiáról, Nagy Britannia javára pedig Mezopotámiáról (Irak), Palesztináról, Ciprusról, Egyiptomról és az Al-Hidzsasz feletti protektorátusról. Mivel Sztálin ihletésére Kemál Atatürk eleve nem ismerte el a Sevrèsi Békeszerződést, Londonban 1921. február 21. és március 12. között, majd Párizsban 1922. március 22-én újabb béketárgyalásokra került sor Törökország és a nagyhatalmak között, ezeken azonban az időközben Törökország és Oroszország által törvénytelenül megszállt Örményország és Kurdisztán nem vettek, nem vehettek részt, ílymódon a Sevrèsi Békeszerződés török-örmény és török-kurd vonatkozásai mindmáig érvényben maradtak

Mivel a londoni és a párizsi különalkudozások (illetve Oroszország esetében Garszban majd Alekszandropolban került sor különalku megkötésére) nem jártak eredménnyel, 1922. november 20. és 1923. július 24. között a svájci Lausanneban újabb alkudozás-sorozatra került sor, melynek végén Franciaország, Nagy Britannia, Olaszország, Görögország, Románia, Japán és Jugoszlávia egyik oldalról, Törökország a másik oldalról aláírták a »végleges«, valójában szemfényvesztő, úgy nevezett Lausannei Békeszerződést.



A HOROGKERESZTET HITLER ELVTÁRS SZTÁLIN ELVTÁRSTÓL KAPTA! EGY, AZ 1917-ES OKTÓBERI BOLSEVISTA PUCCS UTÁN KIADOT OROSZ BANKJEGY A BIZONYITÉKA

Abból a tényből kiindulva, hogy Örményország és Kurdisztán ezen sem vettek, nem vehettek részt, a Sevrèsi Békeszerződés rendelkezései a török–örmény, illetve a török–kurd viszonylatban véglegesen érvényben maradtak! Ilymódon Törökország
törvényellenesen szállta meg Nyugat-Örményországot, Kilíkiát és Kurdisztánt (Dél-Nyugat-Örményországot), mert a Sevrèsi Békeszerződés Örmény Kilíkiát ugyan olasz protektorátus alá helyezte, de Örményország nélkül annak sorsáról sem lehetett volna dönteni!

Ugyanis a Sevrèsi Békeszerződés aláírásakor Örményország csakis azért fogadta el az olasz protektorátust Örmény Kilíkia felett, mert az utolsó örmény–kilíkiai király törvényes trónörököse az akkor Olaszország trónján ülő III. Viktor–Emánuel (1900—1946) olasz király volt. Mivel Olaszország és a Kilíkiai Örmény Királyság között államszövetség megkötésére — de még perszonálunió megkötésére sem — az égvilágon soha sem került sor, Olaszországnak Lausanneban Örményország nélkül nem volt semmiféle erkölcsi és jogi alapja önállóan dönteni Örmény Kilíkia sorsáról. Ezt az örmény császárnak felelősséggel tartozó Viktor-Emánuel Savoya nagyherceg, kilíkiai trónörökös, “másodállásban”olasz király sem tehette meg!

Olaszország annál inkább nem dönthetett, mert a Kilíkiai Örmény Királyság –– Vaszburagan Királysággal, Szjuniki Királysággal, az Araráti Királysággal, Lori Királysággal, a Garszi Királysággal stb. együtt –– ötezer éve az Örmény Császárság egyik autonóm (de nem független!) királysága. Mivel időközben az olaszok a királyukat elűzték trónjáról, ez a kérdés annál aktuálisabb. Ugyanis az örmény császárnak egész történelmi Örményország területére kiterjedő változatlan fennhatóságának elismerése mellett, az örménység a Savoya-ház fejét, jelen esetben III/IV.Viktor–Emánuel királyt (1983––) tekinti a Kilíkiai Örmény Királyság (ԿԻԼԻԿԻԱՅԻ ՀԱՅԱՍՏԱՆԻ ԹԱԳԱՎՈՐՈՒԹՅՈԻՆ) egyetlen törvényes uralkodójának, akinek — ötezeréves örmény hagyomány szerint — az egyetlen elöljárója az örmény császár és csakis ő jogosult a trónfosztására és országának sorsáról dönteni. Törökországnak (de Szíriának is!) tehát Kilíkiából is azonnal ki kell vonulnia. Ha Törökország valóban az Európai Unió tagja akar lenni, akkor a megszállt területekről (“török” Ciprus, Kilíkia, Kurdisztán és Nyugat-Örményország) haladéktalanul ki kell vonulnia!

A Sevrèsi Békeszerződés (illetve a korábbi Breszt-litovszki Paktum) értelmében, az akkor alakult Örmény Köztársaság elidegeníthetetlen része volt a korábban az Orosz Birodalomhoz tartozó Jereváni Kormányzóság teljes területe — beleértve Nahicsevánt is —; a Jelizavetpoli Kormányzóság nyugati része, a ma azerbajdzsáni megszállás alatt lévő Kazah (Halhal) és Gandzsa városokkal, a Vahunikkal (Kelbadzsári Terület) és Arcahhal (Karabah teljes területe) együtt; a Tifiliszi Kormányzóság Lori kerülete (az egykori Lori Királyság – ԼՈՐԻ ԹԱԳԱՎՈՐՈՒԹՅՈՒՆ); valamint Garsz megye teljes területe.


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJ"NAK EGZIK PROMINENS TAGJA: . JOSZIF VISZARIONOVICS DZSUGASVILI, TOLVAJNÉVEN “SZTÁLIN”

Sztálin azonban sehogyan sem akart belenyugodni az Orosz Birodalom első világháború utáni súlyos területfogyatkozásába (Oroszország 1917-ben elvesztette a függetlenné vált Litvániát, Észtországot, Tuvát, Georgiát, Lettországot, Finnországot, Lengyelországot, Ukrajnát, Belarussziát, Moldáviát, Örményországot és Besszarábiát), ezért ferde tekintettel szemlélte az örmény állam újraéledését is, nem akarta tudomásul venni a Kaukázus elvesztését. Ugyanakkor a Musztafa Kemál vezette ifjútörökök számára a legfontosabb feladat éppen az örmény és a kurd állam létrejöttének és Görögországnak a szmirnai területre támasztott igénye érvényesítésének a megakadályozása volt. Ezt pedig egyetlen úton vált lehetővé: a török nacionalistákkal — azaz: nácikkal — kezdetektől erőteljesen szimpatizáló orosz bolsevistákra támaszkodva.

Az orosz bolsevista vezetés sokáig nem is maradt tétlen. Sztálin gyorsan meghívta Atatürk »elvtársat«, aki 1920. májusában népes török delegációt kísért el Moszkvába. Itt Sztálin lefizette a török elvbarátját, aki szovjet pénzen és fegyverekkel, 1920. őszén Törökországban sikeres államcsínyt hajtott végre. Ezt követően Sztálin északról, Atatürk pedig nyugatról hadüzenet nélkül betörtek a független Örményországba. Az Araráttal együtt, a törökök még a Garsz megyét is elfoglalták, amely pedig korábban az Orosz Birodalomhoz tartozott.


EGY KÖNYV A TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK ÁLTAL AZ ÖRMÉNYEK KÁRÁRA ELKÖVETETT SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL

Sztálin ugyanakkor – Törökország gyors szovjetizálódásának a reményében, ahogyan ez később Fidel Castro esetében sikerült – újabb gavalérkodó gesztust tett Atatürk »elvtárs« felé: a sebtében összetákolt, akkor még jelentős kisebbségben kipcsákok (azeri törökök) lakta »Azerbajdzsánhoz« (a név – óh irónia! – örmény...) csatolta az ötezer éve ősi örmény területeket: Nahicsevánt, Vahunikot (Kelbadzsár) és Arcahot (Karabah), valamint Utikot Kazah és Gandzsa városával, Grúziához pedig Lori tartományt.

Azt, hogy mennyire azonos volt a kemáli és a sztálini politika, a legjobban az a tény bizonyítja, hogy Kemál Atatürk szinte teljesen lekopírozta a sztálini intézményrendszert! Łątka erről így ír: „Április 25-én hat személyes Végrehajtó Bizottságot hoztak létre, amelynek élére Musztafa Kemál került. Május 2-án a Nemzetgyűlés a miniszterek megválasztását szabályozó törvényt hozott, melynek alapján május 3-án és 4-én kinevezte a kormányt, melynek tagjait — Szovjet-Oroszországhoz hasonlóan — népbiztosoknak nevezték.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 137. old.)


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: ENVER PASA

De itt nem valamiféle véletlen hasonlóságról, hanem széleskörű tudatos együttműködésről volt szó! Łątka ezt így fogalmazza meg: „Egy hónappal korábban, április 26-án, tehát három nappal a Nagy Nemzetgyűlés és a kormánya megalakulása után, Musztafa Kemál újabb levelet ír Leninhez, amelyben mindazokról a tényekről tájékoztatta, melyek cáfolhatatlanul bizonyítják mindazt, hogy Anatóliában, az Oszmán Birodalom romjain, egy teljesen új állam van születőben. Szovjet-Oroszországnak együttműködést javasolt az antant-hatalmak elleni harc, különösen a kaukázusontúli befolyásuk ellen.(...) (Łątka: Ojciec... id. mű, 142. old.)


EGY KÖNYV A TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK ÁLTAL AZ ÖRMÉNYEK KÁRÁRA ELKÖVETETT SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL

1920. július 11-én Moszkvába érkezett a kemálisták küldöttsége a külügyminiszterükkel, Bekir Szamival az élén.(...) A kemálista miniszterrel a legszűkebb pártvezetés tagjai tárgyaltak: Szergo Ordzsonikidze és Joszif Sztálin. Augusztus 14-én személyesen Lenin is fogadta őket. (...) 1920. augusztus 24-én előzetes egyezményt írtak alá Törökország és Szovjet-Oroszország között, amely baráti kapcsolatokat deklarált a két állam között.“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 142—143. old.)

A török belpolitika mindmáig még egyvalami hádeszi jellegzetességgel kísértetiesen hasonlít a szovjetre: Törökországban is a maffia igen szorosan egybeolvadt a legfelsőbb állami vezetéssel. A Szovjetunióban ugyanis már a csőcselék állama létrejötte pillanatában a cseka/GPU/KGB beépült az alvilágba abból a célból, hogy az ellenőrizhetővé, másrészt pedig a saját sötét célokra felhasználható legyen. Többek között így lehetett szinte észrevétlenül és büntetlenül kifosztani, aztán kegyetlenül megölni a rezsim dúsgazdag ellenségeit.


EGY KÖNYV A TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK ÁLTAL AZ ÖRMÉNYEK KÁRÁRA ELKÖVETETT SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL

Ez a KGB-s beépülés végül azt eredményezte, hogy mindinkább az egyre hosszabb és mind kövérebb farok kezdte mind erőteljesebben és kitartóbban csóválni a mind soványabb, már tiltakozni is képtelen kutyát. Ugyanis a legkülönbözőbb bandák pénz- és hataloméhes, primitív, kegyetlen és vérszomjas szadista vezetői egy idő után KGB-tisztek, főrendőrök, ügyészek, bírák, bankárok, gyárigazgatók, téeszvezetők, alsó- és felsőszintű állami és SZKP-funkcionáriusok lettek. A prostitúció, a terrrizmus, a kábítószer-kereskedelem kereskedelem, és más alvilági „iparágak“ a párt- és az állam szerves részeivé válltak.

(A többi »szocialista« országban is mindez hajszálpontosan ugyanígy volt!)
Az egyik ilyen maffiáról részletesen írok a „Cserbenhagyott a demokrácia“ című könyvemben irok.)


ÖRMÉNY KÖNYV A SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL – A FASISZTA TÖRÖK MOCSOK KONOKUL TAGADJA SÚLYOS BŰNÉT

Törökországban a különböző »jobboldalinak« nevezett, valójában bolsevikofasiszta félkatonai szervezetek, közülük is elsősorban a Szürke Farkasok lettek a maffia melegágyai. A túlnyomórészt kábítószer- és fegyver-kereskedelemmel valamint prostitúcióval foglalkozó török alvilági szervezetek vezetői e félkatonai szervezeteken keresztül tudtak beépülni a rendőrség és a hadügy vezérkarába, a parlamenti pártok vezetésébe, sőt: a kormányba is. Teljesen nyílt titok például az, hogy Tansu Çiller török miniszterelnök asszony és pártjának több vezetője igen sötét –– kábítószerkereskedő –– múltra tekint vissza.


EGY KÖNYV A TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK ÁLTAL AZ ÖRMÉNYEK KÁRÁRA ELKÖVETETT SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL

Mi több: a miniszterelnök asszonyról egyre hangosabban azt is rebesgetik, hogy konzumlányként kezdte a pályafutását, férje, Ocurant úr pedig KGB-ügynök, aki most kamatoztatja korábbi moszkvai kapcsolatait: illegálisan kereskedik orosz radioaktív anyagokkal.

De nem kevésbé homályos a múltja Necmettin Erbakan úrnak, a Jólét Pártja vezérének és több elvtársának, vagy például Mehmed Ağar miniszternek, akik állítólag nyakig benne vannak a kábítószer-„üzletben“, melynek hasznából finanszírozzák a faji-nemzeti elnyomásuk ellen mindinkább élesen tiltakozó kurdok elleni véres háborút, amely mindössze csak egyetlen egy módon jellemezhető: egy újabb kegyetlen népirtás!

A kemáli–sztálini nácista együttműködésnek valójában egyetlen célja volt: teljesen szétzúzni Örményországot:


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: TALEAT PASA

„Szeptember 24-én –– írja az egy csöppet sem elfogult Jerzy Łątka –– a bolsevisták által felfegyverzett török hadsereg Kiazim Karabekir parancsnokságával betört Örményországba. (...) (Łątka: Ojciec... id. mű, 146. old.)

Február 18-án a szovjet kormány melletti első kemálista követként Moszkvába utazott Musztafa Kemál egyik legközelebbi barátja, Ali Fuad.

Néhány hetes tárgyalás után, 1921. március 16-án a két ország közötti barátságról és testvériségről szóló egyezményt írták alá (...) A kemálistáknak tíz millió aranyrubel nagyságú hitelt kellett kapniuk, valamint növelni kellett a Törökországba irányuló fegyver és a hadfelszerelések szállítását .“ (Łątka: Ojciec... id. mű, 148—149. old.)


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: MUSZTAFA KEMÁL PASA, TOLVAJNÉVEN “ATATÜRK”

Tehát Örményország felnyársalása után, Atatürk és Sztálin »elvtársak« 1921. tavaszán újra fehér asztalhoz ültek, és még mindig »a két azonos úton haladó testvéri nép munkás-paraszt osztályainak ősi óhajából fakadó szilárd internacionalista barátságtól és teljes egyetértéstől vezérelve«, török–szovjet Kölcsönös barátsági, együttműködési és megnemtámadási szerződést írtak alá. Pontosan ugyan olyat, amilyeneket később Sztálin rátukmált a Varsói Szerződés bábállamaira!


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: FELIKS EDMUNDOWICZ DZIERŻYŃSKI

Ily módon a két bolsevik bitang: Sztálin és Atatürk között az örmények kárára létrejött szövetség, mintegy főpróbája volt a későbbi, Ribbentrop–Molotov Paktum néven ismert, Sztálin és Hitler között létrejött aljas elvtársi szövetségnek, melynek célja Lengyelország, Litvánia, Finnország, Lettország és Észtország függetlenségének a szétzúzása volt. Mindkét esetben — ahogyan ez a banditáknál igen gyakori — az egyik bolsevikofasiszta haramiavezér becsapta a másikat: Mind Atatürk, mind Hitler — miután Sztálintól megkapták mindazt, amire vágytak — köszönet nélkül hátat fordítottak neki...


A KÉT NÉPIRTÓ NÁCI HARAMIA: SZTÁLIN ÉS HITLER BARÁTSÁGÁNAK A MEGPECSÉTELÉSE: A RIBBENTROPP-MOLOTOV PAKTUM

A török bolsevikofasiszta főkolomposokat 1921. márciusában vendéglátó bolsevikofasiszta Kreml a legcsekélyebb vita nélkül beleegyezett abba, hogy nem ismeri el az egyébként érvénybe lépett Sevrèsi Békeszerződést és semmisnek nyilvánította minden olyan államközi egyezményt, amelyet a cári Oroszország és az Ottomán Birodalom kötött meg. Igazi bűnözői mentalitás! Mert a gengsztereknek soha semmi sem szent!

Mivel ez a bűnözői egyezség nemcsak a civilizált világ, de a leginkább érdekelt fél: az örmények és a kurdok háta mögött köttetett meg, minden utórezgésével együtt — így a lausannei, londoni és alekszandropoli különalkukkal együtt — jogilag mindmáig eleve érvénytelen, azaz: Nyugat-Örményország Királyság, Karabah Hegyvidék Köztársaság, a Kilíkiai Örmény Királyság és Kurdisztán Állam törvénytelenül nyugat-török és azeri-török megszállás alatt vannak!


AZ ÖRMÉNYMÉSZÁRLÁST IRÁNYÍTÓ TÖRÖK ÉS SZOVJET BOLSEVIKFASISZTA NÉPIRTÓK HÁBORÚS BŰNÖS TERRORISTA BANDÁJÁNAK EGYIK PROMINENS TAGJA: SZAID HALIM PASA

Ezt a tényt mindmáig konokul tagadó török vezetés egyvalamiről ugyanis teljesen »megfeledkezik«: való igaz, hogy a Sevrèsi Békeszerződést a szultán kötötte meg, ámde a Török Köztársaságot hivatalosan csak 1923. októberében kiáltották ki, s az orosz bolsevistákkal megkötött különalku idején a szultán hatalmának a megdöntésére még nem került sor! Még formailag sem. Arról már nem is beszélve, hogy a Sevrèsi Békeszerződésnek az örményekkel és a kurdokkal kapcsolatos részét kívülállók egyoldalúan, csak az egyik érdekelt fél felbujtására nem semmisíthették meg. A modern nemzetközi jogi gyakorlatban az ilyesmi teljesen elképzelhetetlen és ezért kizárt!


EGY KÖNYV A TÖRÖK HÁBORÚS BŰNÖSÖK ÁLTAL AZ ÖRMÉNYEK KÁRÁRA ELKÖVETETT SZÖRNYŰ NÉPIRTÁSRÓL

Mint már megírtam: hála a Sztálintól kapott elvtársi és internacionalista támogatásnak, a kemálista bolsevikofasiszták 1922. novemberében a svájci Lausanneban megkezdhették a Sevrèsi Békeszerződés felülvizsgálatára irányuló egyoldalú tárgyalásokat.


A SVÁJCI LAUSANNEBAN ÖSSZEÜLTEK A KÉT BOLSEVISTA NÁCI HARAMIÁNAK, SZTÁLINNAK ÉS ATATÜRKNEK FALAZÓ BOHÓCOK

„A törökök kísérletet sem tettek arra — írja Barbara Jelavich amerikai Balkán-szakértő —, hogy megtartsák Szíriát, Mezopotámiát, Arábiát vagy Egyiptomot, amelyről Sevrès-ben kellett lemondaniuk; az anatóliai és a trákiai területeket azonban mind meg tudták szerezni. Sikerült elérniük a kapitulációk eltörlését is, és noha a háborúban Németország szövetségesei voltak, mentesültek a kártérítési kötelezettség alól.“ (Jelavich, Barbara: A Balkán története, Budapest, Osiris Kiadó – 2000, 1996., II. kötet, 121. old.) Amint már írtam: hála a Sztálintól kapott internacionalista–elvtársi–náci segítségnek!

A NÉPIRTÓKKAL MEGÖTÖTT KÜLÖNALKU ANNAÁL AZ EGYETLEN OKNÁL ÉRVÉNYTELEN, HOGY ÖRMÉNYORSZÁG SORSÁRÓL, TERÜLETÉRŐL A HÁTA MÖGÖTT SENKI SEM DÖNTHET, A LEGKEVÉSBÉ A NÉPIRTÓ NÁCI BITANGOK!

A hajdani bolsevista pártorgánumban Hajsza az Ararát után címmel (Népszabadság, 2002 február 19. Szőcs László: Hajsza az Ararát után.) jelent meg Szőcs László tollából az alábbi cikk, amely pontosan rávilágit arra, a törökök változatlan hévvel miként hódolnak az internacionalista hazudozásnak, a tények sztálinista elhallgattatásának és kozmetikázásának.A ciket teljes terjedelmében idézem:


RÉSZLET ATOM EGOYAN AZ „ARARÁT“ CÍMŰ FILMJÉBŐL

„Törökországban ma csak szitokszóként emlegetik az amerikai Miramax vállalatot, a Walt Disney részét, amely az Ararátot forgalmazza a tengerentúlon. A kormány minden tőle telhetőt megtesz azok ellen, akik — úgymond — az ország rossz hírét keltik külföldön. Mármint az ankarai kabinet. Törökországban most egy olyan, még „stúdiómeleg“ mozifilm borzolja a kedélyeket, amely nemcsak kassza-, de szakmai sikemek is ígérkezik.

A Magyarországon is jól ismert rendezó, Atom Egoyan legújabb munkájáról, az Ararátról van szó. A film — amely már a következő cannes-i fesztiválon befuthat — török szempontból igen kényes témát boncolgat: az 1915-ös örmény népirtásét. Az Ararát tulajdonképpen mozi a moziban: a cselekmény egy, az oszmán birodalom végnapjait — s azon belül is a Kelet-Anatóliában véghezvitt mészárlást — megörökítő fílmforgatáson játszódik, s mutatja be például egy tömeggyilkosságokat irányító török katonatiszt lelki vívódását. Ankarában attól tartanak: világsiker esetén a nemzetközi kőzvélemény azon a szemüvegen át nézve ismeri meg a 87 évvel ezelőtt történteket, amely Jereván és általában, az örmények számára kedvező.


RÉSZLET ATOM EGOYAN AZ „ARARÁT“ CÍMŰ FILMJÉBŐL

Márpedig a török és az örmény megítélés között elég nagy a különbség, Egoyan pedig nem volt olyan simulékony, mint a Peart Harbor producere, aki egy Japánban is nyugodtan forgalmazható változatban is legyártotta amúgy az amerikai hősiességet dicsőítő filmjét. Ami viszont az 1915-ben történteket illeti, az örmény verzió szerint a tőrök pogrom másfél millió áldozatot követelt. Ám Ankarában a mai napig úgy látják: népirtás nem volt, a két nemzet kölcsönösen ellenségeskedett, az örmények ráadásul a szultán áruló alattvalóiként viselkedtek az első világháboró idején, s különben is: ők nyúltak elsőként fegyverhez. Törökország elismeri, hogy emiatt kitelepítették később az örménységet, de ragaszkodik annak hozzátételéhez ehhez, hogy nagy részük ezt épségben átvészelte. Összesen — lázadók és kitelepítettek — félmillióan veszhettek oda, állítják Ankarában.

A török értelmezés hívei számára az eddigi külföldi előjelek nem valaroi bizlatóak. Franciaországban parlamenti határozat ítélte el az örmény genocídiumot, ami hosszú időre mélypontra juttatta Ankara és Párizs kapcsolatát. Ennél is kellemetlenebb volt az Európai Parlament hasonló kimenetelű szavazása, lévén a törökök fő külpolitikai ambíciója az európai uniós tagság. S bizonyára arra a hírre is sokakat kivert a hideg verejték a török külügyminisztériumban, hogy az amerikai kongrestszusban is ugyanilyen nyilatkozatot fogalmaztak, bár — szerencséjükre — ezt még az előző elnök, Bill Clinton leállíttatta, mégpedig az Egyesült Államok biztonsági érdekeire hivatkozva.(A NATO-tag Törökország a szövetség második legnagyobb hadseregével rendelkezik, s Izrael mellett az USA legfontosabb közel-keleti szövetségese.) Ráadásul a tapasztalat azt mutatja: nemcsak a külföldi parlamenti határozatok, de a sikerfílmek sem vetnek feltétlenül jó fényt a hivatalos Torökországra. Megjárták például Alan Parker Midnight Expresszével is: ez a mozi egy valós esetből kiindulva a nem túl rózsás török börtönviszonyokról árulkodott.


RÉSZLET ATOM EGOYAN AZ „ARARÁT“ CÍMŰ FILMJÉBŐL

Torökországban ma csak szitokszóként emlegetik az amerikai Miramax vállalatot, a Walt Disney részét, amely az Ararátot forgalmazza a tengerentúlon. A Tüsiad, a török munkaadók szövetsége szabályos lobbikörútat szervez ellene. S ha a párizsi Le Monde értesülései helytállóak, a kormány is akcióra kész: kampányt indítanak a véleményük szerint „törökellenes gyűlöletpropaganda“ és „rágalomhadjárat“ ellen. Ankarában amúgy is mindig résen vannak ebben az ügyben. A törökök meggyőződése, hogy 'izerte a világban eredményesen működik az „örmény lobbi“, s végül mindig eléri, hogy az ő értelmezése kerekedjen felül. A lobbin múlik vagy sem — annyi mindenesetre tény, hogy jórészben örmények fílmjéről van ezúttal szó. A világsajtó rendre megjegyzi, hogy a 42 éves Atom Egoyan ugyan a kanadai filmgyártás sikereit gyarapítja (Felícia utazása, A kárbecslő, Eljövendő szép napok, vagy az Exotica, amely Cannesban elnyerte a külföldi kritikusok díját), de örmény származású. Ugyanilyen família gyermekeként, csak éppen Párizsban látta meg a napvilágot az Ararát első számú csillaga, a francia sanzonénekeskénl világhírűvé lett, most 78 éves Charles Aznavour is. S szintén örmény a neves szereplőgárdát gazdagító Eric Bogosian, aki ezúttal egy forgatókönyvírót alakít.


RÉSZLET ATOM EGOYAN AZ „ARARÁT“ CÍMŰ FILMJÉBŐL

A sikerre, vagy éppen törökországi botrányra ítéltetett film hazai vonatkozása, hogy operatőre a magyar szánnazású Paul Sarossy, s szerepel benne Koós Balázs is, akmek filmográfiája még Gárdos Péter nagy sikerű 1986-os mozijával, a Szamárköhögéssel kezdődik. Minden mai magyar párhuzam azonban csak a képzelet vagy a véletlen műve.“

A beteges török mentalitás eredményeként az sem kizárt, hogy az igazság bajnokai, azaz: a kegyetlen háborús bűnös gyilkosokat, népirtókat, az alapvető emberi jogokat semmibevevő kalandorokat nyíltan leleplező írók, újságírók, művészek, az igazság kimondásával komolyan félhetik az életüket. Mert a szovjetekhez hasonlóan, a török elvtársaik sem szeretik az igazságot és a konstruktív bírálatot. Többszázra tehető azok száma, akiket a sztálini CSEKA, a KGB elődje által alapított (és az alapítójához máig végtelenül hűséges!) török titkosszolgálat (MIT - MİLLÎ İSTİHBARAT TEŞKİLÂTI) öletett meg!


ATOM EGOYAN FILMRENDEZŐ, AZ „ARARÁT“ ALKOTÓJA